Legkeresettebb alkotók
  • Spányik Kornél keresett alkotó
    Spányik Kornél
  • Mednyánszky László keresett alkotó
    Mednyánszky László
  • Aba-Novák Vilmos keresett alkotó
    Aba-Novák Vilmos
  • Vaszary János keresett alkotó
    Vaszary János
  • Mednyánszky László keresett alkotó
    Mednyánszky László
  • Mednyánszky László keresett alkotó
    Mednyánszky László
  • Aba-Novák Vilmos keresett alkotó
    Aba-Novák Vilmos
  • Mednyánszky László keresett alkotó
    Mednyánszky László
  • Mednyánszky László keresett alkotó
    Mednyánszky László
  • Tornai Gyula keresett alkotó
    Tornai Gyula

Gulácsy Lajos Tanulmányok

  1. Gulácsy Lajos - Nakonxipánban hull a hó (Egynapos hó)
    1. Az egynapos hó
      (Édeskés história)
      Padova, 1909

      Csendesen hullott a hó, furcsa karácsonyi illat járt át mindent. A berber- és olajfák gyantás illata volt ez. A nyurga fekete ciprusok és a kövér babérfák sóhajtoztak. Halkan barangolta be ez a sóhaj az egész vidéket. A nagy pihék szállottak csendesen, befödve a házak piros-tarka födeleit. December volt, és mégis olyan különös tűzzel villantak meg az élénkzöld veteménytáblák künn a kertben, a piros narancsok pedig vidoran pislogtak ki fehér sipkájuk alól. Úgy néztek ki, mint jól táplált apró mesegyerekek.
      Halkan vallották be szerelmüket Tél és Tavasz. Margherita Fiori most is ott ült a zöld patinás százesztendős családi karosszékben és kötött - szorgalmasan kötögetett... Giacomo Fiori a közeli Cafféban itta, szürcsölgette órákhosszan a megszokott cappucinót a százesztendős Caffé Lunában, ott a parányi téren, azon az igen-igen kicsi terecskén, hol a nagy szerencse meglátogatta ezelőtt ötven esztendővel.
      Mert hiszen Giacomo Fiori csak szegény farmacista volt, ma pedig gazdag, igen gazdag. Hej! Hej! Margherita Fiori Fioretti. Te adtad ezt a szerencsét - magaddal hozva egy csomó fényes új aranyat, néhány kopott családi ereklyével együtt. És méghozzá nagyon szép voltál akkor, Margherita Fiori Fioretti. - Kedves rózsás krinolinban, picike napernyővel, á la Rubens kalapoddal, mikor belejtettél az Anticca Farmaciába, úgy néztél ki, mintha egy csomó ördög bújt volna a bőröd alá. És gonosz huncutocska pillantásaid, hamiskás mosolygásod - ez a sok szép és jó - mind meglepte minden különösebb ok nélkül az igénytelen Giacomó Fiorit ezelőtt ötven esztendővel.
      Az öreg Cafféban valamicskével melegebb volt, mint künn a téren, s a mi Giacomónk csendesen elszundikált s elfelejtett hazamenni, mint rendesen délután négy órakor tenni szokta. A fiatal hó pedig olyan fehérre festette a környéket, mintha a gyerekek örömére cukorral hintette volna be a vidéket a jó öreg nagy természet. ...

      Gulácsy Lajos



      "Uram, ha ezt a képet megvehetném!" A fiatal Füst Milán a Nyugat kritikusaként e szavakkal fejezte ki elragadtatását Gulácsy 1909-es kiállítása kapcsán. Nem lehetett véletlen, hogy írók, költők, a modern magyar irodalom képviselői ismerték fel először e különös, nehezen megfejthető életmű kivételes értékeit. Hosszan sorolhatnánk Kosztolányi Dezsőtől Juhász Gyuláig, Keleti Artúrtól Weöres Sándorig azoknak a neveit, akiket megigézett képeinek lírai, bizarr világa, akik ihletet merítettek titokzatos személyiségéből és varázslatos művészetéből. Gulácsy festményeinek poétikus hangulatában, a képekből kibontakozó különös históriák szereplői között a költők otthonosabban mozogtak, mint a festészet felkent kritikusai: önfeledten bolyongtak a mesék, legendák és drámák fantáziaszülte kulisszái között, s élményeik szinte magától formálódtak irodalmi művé, verssé, novellává. Gulácsy inspiráló impressziói korántsem voltak tisztán festői élmények: szabadon szárnyaló, sokszor összefüggéstelenül tévelygő fantáziájából, tudatvilágának mélyéből bukkantak elő. Festménnyé, novellává formálódtak, vagy, mint vizsgált képünk is bizonyítja, a belső élmény mindkét műfajban alakot öltött. A Nakonxipánban hull a hó nem "csupán" az életmű egyik legszebb darabja, de a legjobb példa arra, hogyan fonódott össze, hogyan csengett egybe Gulácsy életében a festés és az írás, a vizualitás és a leírt szöveg. Mintha csak képünkről beszélne Kosztolányi Dezső, Gulácsyról írt, 1922 szeptemberében megjelent cikkének záró soraiban: "A költő vette ki az ecsetet a festő kezéből. Máskor pedig, gyakrabban, ez a költő nyújtotta oda neki, hogy fessen."
      Gulácsy képei előtt hamar bajba kerül, aki az ábrázolt világ konkrét tárgyain keresztül próbál közeledni, de az is, aki a szimbólumok mechanikus kibontásával kísérli meg a mű elemző megértését. Belső vízióktól ihletett művészete csak individuális látószögéből tárható fel: nem másoktól kölcsönvett jelképek által jelenítette meg saját világát, hanem éppen, hogy intim, egyedi létezése tükrében - többszörös fénytörés által - bontakozik ki a külső világmindenség. E sajátos világkép a maga teljességében ölt alakot Gulácsy minden egyes képén. A Nakonxipánban hull a hó elemzésekor tehát a festő sajátos, öntörvényű univerzuma tárul fel. Helyszín, szereplők, a bizonytalan, tünékeny formák, feliratok, a felület festői megformálásának minősége egytől egyig egyedi, az értelmezés szempontjából elhanyagolhatatlan kézjegyek. Mégis, ha semmit sem tudunk a kép novellisztikus elemeiről, Gulácsy tudatvilágának személyes történeteiről, a mű akkor is elevenen hat, hatalmába keríti nézőjét. A lélek olyan mélységeiből tudósít, ahol már minden ember rokon, a kép mögül felderengő valódi tartalom mindannyiunk számára ismerős: álmok, öntudatlan víziók, hallucinációk és őrült képzelgések vetületei, a kollektív tudattalan ősi, közös kincsei.

      Gulácsy életében a kávéház kitüntetett szerepet játszott. Számos kiemelkedő festményének adott ihletet, írásaiban is újra és újra visszatérő helyszín. Az sem véletlen, hogy a festő alakját felidéző írók és költők szinte kivétel nélkül ebben a környezetben vázolták fel a portréját. Juhász Gyula A szépség betegében a következő szavakkal idézi fel Gulácsy alakját: "Mikor a kávéházban üldögélt, írók, művészek, kereskedők és bankárok között, állandóan udvariasan mosolygott, de nemigen figyelt a beszélgetésekre. Mindig valahol másutt járt a lelke, a képzelete, a vágya, és ezért azt hitték, hogy nagyothall, pedig csak nagyon messze volt attól a világtól, amely körülötte zsongott és zsibongott." Itáliai élményeit felidézve Gulácsy szintén egy kávéház, a római Caffe Greco legendás termeit festette saját alakja köré: "Már 1760-ban vidám társaság itta ott a ciocolattot. A punch inglese mellé a divatos cake-hard-ot harapdálták a fitos orrú, szépségtapasszal telepötyögtetett arcú angol lordfiúk és a vágott mellényben és almazöld harisnyában járó francia akadémikusok, kiknek leányos arcán az élv álmos nemtörődömsége alól egy kis kedves szemtelenség ugrált elő, mint a virágoskert játszi napfoltjai. Ezek asztalait később hajporos, parókás fiatal abbék élénk társasága foglalta el. Ez a "Caffé Greco" volt Goethe kedvenc helye." Gulácsy ébren álmodó lelke ösztönösen talált rá a kávéház időn és téren kívüli világára. A ma már irodalomtörténeti fejezetként tárgyalt Balszélfogó asztaltársaság tagjaként, a századfordulót követő években, a Báthory majd a Baross kávéház kobaltkék üvegasztalai körül találkozott rokonlelkű művészbarátaival. Többek között Márkus László, Csáth Géza, Hevesi Sándor, Juhász Gyula és Kárpáti Aurél itták Gulácsyval együtt a kávét hajnalig nyúló beszélgetéseken. A kávé és a kávéház európai karrierje szinte már a kezdetektől összeforrott a művészet világával. Jelentése az idők folyamán messze vezető tartalmakkal bővült, irodalmi és képzőművészeti szimbólumok sora kötődött hozzá.
      A 18. század eleje óta a kávéház az európai városlélek kifejezője, elválaszthatatlan a nagyvárosi polgár mítoszától. Míg a bor a nyugalmas, vidéki, természetközeli élet szimbóluma, addig a kávé a mozgás, a városi forgatag élénkítő-bódító esszenciája. Míg az egyik a pincék mélyére vonzza hódolóit, a másik az utcák, terek örökké nyugtalan világát tárja rajongói elé: hívei nem bújnak el a világ elől, tágas ablakok mögött, jól belátható enteriőrök közepén ülve szemlélik azt. Gulácsy számára azonban minden bizonnyal más okokból vált vonzóvá a kávéházak atmoszférája. Itt ugyanis minden belépő egyenlővé válik, minden vendég levetheti társadalmi kötelékeit, s bekerül egy olyan térbe, hol nem a külső, reális világ utált szabályai kormányoznak. Olyan érzés kerít hatalmába, mint egy hosszú, önfeledt utazás közben, elszakadva a hátrahagyott gondoktól, s még távol a megérkezés szorongásaitól. Nem véletlen, hogy számos költeményben a kávéház, mint jelképes hajó tűnik fel, sajátos, belső törvényekkel, legénységgel és az idő szorító korlátairól elfeledkező utasokkal.

      A festmény szokatlan formátuma, a súlytalan, feloldódó testek, a hulló hópelyhek és a függöny - sűrű, függőleges vonalakkal tagolt - dekoratív mintázata mind a lebegés, az áramlás érzetét közvetítik: egy álom könnyen tovasuhanó illúziója vetül elénk. Gulácsy a nézőpont megválasztásával a szemlélőt bevonja a kép meghitt terébe. Az ovális ónixasztalok, a kávéscsésze mellé gondosan előkészített vizespalack a poharakkal, a világ minden táján ismerős, szinte a modern kor szimbólumaivá váló thonettszékek és az elegáns, csokornyakkendős, csendes magányában elmerengő vendég e belső, időtlen világ jól ismert szereplői. Az üvegtáblákon túl egy fantasztikus, borzongató, vonzó csodavilág tárul fel. Mindannyiunk közös, - néhány pillanatra a gyermekkor gondtalanságát és önfeledt örömét felidéző - élménye az igazi tél kezdetét jelző első hó megérkezése. Tűnékeny, illanó varázslat, mely lassan mindent átlényegít: tompulnak az utca bántó zajai, eltűnik a fáradt szürkeség, s megbűvölt szempárok tapadnak hosszú perceken át az ablakokra. Gulácsy álombirodalmában az érett narancsok, mint karácsonyi díszek lebegnek fehér hósipkájukkal, az évszakok megszokott ritmusa helyett a szuverén látomás új rendet teremt. A reális világ makacs törvényeinek áthágása Gulácsy művészetének központi eleme: "A művészet hazugsága színgazdag, tartalomdús, cizellált mint a nemesfém, mint az ötvözetlen arany. Az érdek nélküli hazugság szent. A szép szent hazugságok: nemes nagy álmok, melyek a valóság, az élet értékét teszik, olyanok, mint a gyümölcs hamva, a virág hímpora. Tünékenyek, mert hiszen csalóka jelenségek. Valóságnak kitérői."
      A tapasztalati valóságtól számos elemében függetlenedő témaválasztás sajátos festői formaadással párosul: a tudatosan alkalmazott rajzi "hibák" és autonóm torzítások az ábrázolást elemelik a konkrét, anyagi valóságtól és az álom, a szabad vízió dimenziójába helyezik. Gulácsy elveti a külső látvány, a letapogatható formák mechanikus újraalkotását, e helyett lebegő, örvénylő színfoltokat helyez a vászonra, sőt a felületet apró vonásokkal, pöttyökkel lazítja fel. Saját szavai világítják meg legpontosabban alkotói felfogását: "A kép egyes részei kidolgozatlanok maradnak, torzítanak, esetleg rajzhibásoknak látszanak...ez nemhogy hibája, de legnagyobb értéke a képnek, erre a hatásfokozásra már bizonyos mértékben rájött Giotto és Giorgione is, akik már szándékosan bizonyos hanyagságot is megengedtek festményeiken maguknak"
      A Nakonxipánban hull a hó, a legtöbb Gulácsy főművel ellentétben, tökéletes, autentikus állapotban vészelte át az elmúlt csaknem egy évszázadot. A festmény felülete éppen ezért kitűnően illusztrálja festőjének különleges alkotói módszerét. A lebegő, tudatosan torzított formákat nem csupán ecsetjével alakította: ujjaival dörzsölte, sőt, az is jól látható, hogy egyes részletek esetében az ecset szárával is karcolta a felületet. Az alkotás folyamatához és az elkészült művekhez Gulácsyt nehezen megfogalmazható, szinte bizarr, a vallásos ereklyék tiszteletéhez hasonló kapcsolat fűzte. "Festményei előtt gyertyát égetett, rózsafüzérrel övezve és tömjént is gyújtott, sőt időnként ujjával dörzsölte, hogy még szebb patinája legyen." (Juhász Gyula) A képek keretére apró pergamendarabkákat szögelt, melyekre írótársai méltató szavait írta.

      Vizsgált képünk értékét fokozza, hogy egykor a XX. századi magyar műgyűjtés egyik legnagyobb alakjának kollekcióját gyarapította. Oltványi-Ártinger Imre művészettörténész és művészeti író, a Magyar Művészet című folyóirat és az Ars Hungarica könyvsorozat szerkesztőjeként a Gresham asztaltársaság egyik vezető személyisége volt, s mind e mellett a két világháború közötti magyar műgyűjtők spiritus rectoraként számos kortárs gyűjtő számára nyújtott meghatározó inspirációt. Gulácsy műve a mai napig a család birtokában maradt, több mint hét évtized óta most először válik megvásárolhatóvá.
      A Nakonxipánban hull a hó vitathatatlan főmű, az egész Gulácsy oeuvre talán legmegkapóbb, legszerethetőbb alkotása. Előtte állva a tanulmány szerzőjéből is elsőként - elnyomva az objektív elemzés hangját - egy elfogódott, személyes óhaj fogalmazódott meg. Benne is, mint nyilván sokakban, Füst Milán, a tanulmány legelején idézett gondolata merült fel: "Uram, ha ezt a képet megvehetném!"


      PROVENIENCIA
      Egykor Oltványi-Ártinger Imre gyűjteményében.

      KIÁLLÍTVA
      "Fiatalok" kiállítása. Nemzeti Szalon, 1916 április.
      Tamás Galéria XLIX. kiállítása. 1933 január. (Padovában hull a hó címmel.)
      Uj romantika. Tamás Galéria, 1944 február-március.
      Gulácsy Lajos Kálmán és Lieb Ervin hagyatéki kiállítása. Nemzeti Szalon, 1936 október.
      Gulácsy Lajos emlékkiállítás. Székesfehérvár, István király Múzeum, 1966.
      Twentieth century Hungarian Art. The Arts council of Great Britain at the Royal Institue Galleries, London, 1967 május.

      REPRODUKÁLVA
      Magyar Művészet, 1933. 68. l.
      Szabadi Judit: Gulácsy Lajos. Budapest, 1969. (11. kép)
      Hungarian Review, 1970 augusztus. 14. l.
      Tükör, 1977 január 30. 24. l.
      Szabadi Judit: Gulácsy Lajos. Budapest, 1983.
      Gulácsy Lajos: A virágünnep vége. Budapest, 1989. (IX. színes kép)

      IRODALOM:
      Lehel Ferenc: Gulácsy Lajos dekadens festő. Budapest, 1922.
      Eisler Mihály József: Gulácsy Lajos. In.: Magyar Művészet, 1933. 65-70. l.
      Gerevich József-Ungvári Gábor: Gulácsy Lajos személyiségének vázlata.
      In.: Valóság, 1977/9. 86-96. l.
      Szíj Béla: Gulácsy Lajos. Budapest, 1979.
      Szabadi Judit: Gulácsy Lajos. Budapest, 1983.
      Gulácsy Lajos: A virágünnep vége. Budapest, 1989.
      Sümegi György: Oltványi Imre mint gyűjteményalapító és műgyűjtő. In.: Ars Hungarica, 1994/1. 172-178. l.
      MP

  2. Gulácsy Lajos - Szerelmesek holdfénynél
    1. Gulácsy valóban élte a művészetet és a művészet volt számára az élet. 1909-ben az Egyetemi Lapok október 28.-i számában így tűnődik: "Mindig színesebbnek láttam és értékesebbeknek kedvenceimet a valóságnál. Elkényeztetett a művészi látás. Elámított, mint bűvész a közönséget. Többet tett: hipnotizált, Don Quito lettem volna, ha egészen elkábulok. De én csak félig álmodva élem a világot. Egyik szememmel a hazug, édes álomképek káprázatába bámulok, a másik szemem mindig a valóságot figyeli. Így tudom értékelni a hazugságok erejét és nagyságát. A valóság sokszor fakó és hazug. A művészet hazugsága színgazdag, tartalomdús, cizellált, mint a nemes fém, mint az ötvözetlen tiszta arany. Az érdek nélküli hazugság szent. De kell hozzá az észrevétel lehetősége. A szép és szent hazugságok: nemes, nagy álmok, melyek a valóság, az élet értelmét teszik, olyanok, mint a gyümölcs hamva, a virág hímpora. Tünékenyek, mert hiszen csalóka jelenségek. Valóságnak kitérői. Nagy életet kell ahhoz élni, hogy illúzióink nagyok és értékesek lehessenek. Illuzionikus látás nélkül nincs művészet."

      A 19. század első felében a magyar művészek Bécsbe, a második felében Münchenbe vágytak. A századfordulón már Párizs volt számukra a művészet Mekkája. 1906-ban itáliai tartózkodásai intermezzójaként Gulácsy is elutazott ide, de neki ott sem a kortársak, hanem a múlt, a rokokó Velencéjének életérzésébe jól beleilleszthető Watteau jelentette a nagy élményt. 1907-ben már ismét a szeretett földön, a Comói-tó környékén találjuk. Ettől fogva inkább Észak-Itáliában, a Garda-tó festőien szép kisvárosaiban Cadenabbiában, Bellagioban, Veronában és Padovában tartózkodott. E tájakon festette azokat a múltba révedő, költői hangulatú képeit, amelyek közé a most kalapács alá kerülőt is sorolhatjuk. Hiszen a finom vásznat, mint szín értéket, festői elemet felhasználó, sötét tónusú kép színvilágában és a jelzés írásképét figyelembe véve, jól beilleszthető az 1908-1909 között készült művek sorába. (Extázis, 1908 körül; Tóparti kastély, 1909; Találkozás (Olasz mese) 1908-1909.;Don Juan kertje, 1910.)
      Katalógusok nem mindig készültek, s a kritikák sem sorolnak fel minden tételt. A képek hátoldalán sem található mindig dokumentum értékű adat. Ebben az esetben is ezzel a kényes helyzettel állunk szemben. Bele kell helyeznünk magunkat Gulácsy - sajnálatos módon még közel sem pontos kronológiával rendelkező életútjába. S ebben nagy segítségünkre lehetnek nemcsak a Gulácsytól származó szövegek, de a korabeli kritikák is, még akkor is, ha nem egy-egy konkrét műről szólnak, hanem általában a látottakról, illetve a kiállításon szerzett benyomásokról. Füst Milán 1909. október 16.-án a Nyugat hasábjain megjelent írása (Párbeszéd Gulácsyról) a most nyilvánosság elé kerülő megejtő szépségű festményre vonatkoztatható. Idézzük őt: "Ma megnéztem Gulácsyt. Meleg, kedves intimus, egészen a szívem szerint való ez a művészet: ez a kevés, egytől egyik fontos kép, egytől egyik mélységes probléma, ez az egyetlen gondolat: szubtilis, érzelmes középkori lyrizmus ...és nem is egészen piktúra ez az övé, mert hiszen félig irodalmi szemlélet eredményei a nehéz, homályos középkori zárdahangulatok, a középkori mézédes szentimentalizmusú és finomkodó, mégis brutális szerelmek, a megérzések Shakespeare Itáliájáról...ezek az édes és borzalmas sötét dolgok, ezek a képek szürke, barnásfekete kedves-rózsaszín és elmosódó-kék foltjaikkal, erősen olajozva... Aztán a tisztán festői problémái, a térérzéke, a színei, sokszor a rajzai, a vonalai is ... kedves finom dolgok: hátul hosszú fák, közelebb hosszú emberek, aztán egy melancholikus ligetrészlet bal oldalán két bús ember...másutt hosszú, szomorú párok üres fák között,...óriás-magas, ablaktalan zárdafalak tövében kicsiny emberek,...a barna alkonyatban egy torony, harangszó...Nagyon szeretem Gulácsyt, ha ezt a sok édes, édeskés középkort nem is ő találta ki egészen..."

      IRODALOM:
      Lehel Ferenc: Gulácsy Lajos dekadens festő. Amicus, Bp. 1922
      Szíj Béla: Gulácsy Lajos. Corvina, Bp. 1979
      Szabadi Judit: Gulácsy. Szemtől szemben. Gondolat, Bp. 1983
      Gulácsy Lajos: A virágünnep vége. Összegyűjtött írások Gulácsy képekkel.
      A kötet szövegét és képanyagát válogatta, szerkesztette és az előszót írta
      Szabadi Judit. Szépirodalmi könyvkiadó, Bp. 1989

       "A művészetet tanítani vagy tanulni nem lehet. Ez nem pálya " ez élet." Gulácsy Lajos. Kézirat OSZK. Fond. 124/7
      CSM

  3. Gulácsy Lajos - Nő rózsalugasban
    1. Na’Conxypan varázslóját oly sok nagy elődjéhez hasonlóan az olasz táj és az olasz művészet bűvölte el. A pesti és az itáliai kávéházak ködlovagjának múltba révedése azonban távolról sem párját ritkító a korabeli európai művészetben. A magyar festészet társtalan ébren álmodójának "rózsás" nőalakjai egészen közel állnak a preraffaelita Burne-Jones és Dante Gabriel Rossetti démoni szépségű fantazmagóriáihoz.

      A szecesszió és a szimbolizmus kiváló ismerőjének, Hofstätternek megvilágító erejű sorai akár a Dal a rózsatőről, vagy a Nő a rózsalugasban éteri hölgyeire is ráillenének: "Meghatározhatatlan vágytól telített nagy sötét szemek néznek a reális világból, melyben semmiféle vágy nem elégül ki - várakozásképpen a semmibe. Sápadt, keskeny kezek ideges, törékeny ujjakkal egy szál virágot vagy egy drága edényt tartanak, amely a túlvilágot sejteti. Az ’emésztő szépség’ eszményképpé válik; megtestesíti a világfájdalmat és a világmulandóságot." (idézi: Szabadi, 1983. 48.)

      Nem tudjuk, hogy Gulácsy először a Raffaelo előtti itáliai művészetbe vagy a preraffaeliták festészetébe szeretett-e bele, de az biztos, hogy "rózsás" hölgyei hasonlatosak a preraffaeliták (mindenekelőtt Rossetti és Burne-Jones) Jane Morrisban megtestesülő nőideáljának festett képmásaihoz. Az igéző, sötét szemek, az elragadóan ívelő ajkak, a markáns orr és az erőteljes áll ha nem is egyértelmű mintakövetésre, de legalábbis varázslatos egybeesésre utal. E tekintetben figyelemre méltó, hogy Gulácsy akkoriban lépett a művészi pályára, amikor a preraffaeliták alkotásai eredetiben is megjelentek Magyarországon.

      Gulácsy festői érzékenysége és nyughatatlan szelleme azonban csak rövid ideig időzött el Burne-Jones és társai körében. Ahogy teltek múltak az évek Watteau és Klee éppúgy megjelent szellemi palettáján, mint a futuristák és a dadaisták. A külső impulzusokat azonban Gulácsy azon nyomban integrálta a maga szuverén, szavakból és képekből szőtt világába. E világban a virágok (mindenekelőtt az élet szenvedéseit és gyönyöreit allegorizáló rózsa) egyedülállóan fontos szerepet töltöttek be. Ennek illusztrálására talán elegendő egy rövid költői szépségű passzus A virágünnep végéből: "..Bordó virágok, mint csokra ében hajának - piros virágok, mint a gránát - kacsintgatnak igen messzünnen, hiú haragos gőggel.. Kedves ábrándos, kék ezüst virágok, lengő, hajlongó ghirlandokba néznek sóhajba fúlva.. Álmai az ő szép lelkének. Halványzöld Olea Fragrans fehérlő szírmai csodás, elbűvölő illatával, csábítva, híva csalogatnak. Azt hiszem feléje vonnak.."

      Kiállítva:
      BÁV 70. Képaukció, 1986. szeptember

      Reprodukálva:
      BÁV 70. Képaukció, 1986. szeptember

      Irodalom:
      Lehel Ferenc: Gulácsy Lajos dekadens festő, Budapest, 1922.
      Eisler Mihály József: Gulácsy Lajos, Magyar Művészet, 1933/2.
      Bodri Ferenc: Gulácsy-portré, Életünk, 1970/6.
      Szíj Béla: Gulácsy Lajos, Budapest, 1979.
      Szabadi Judit: Gulácsy Lajos, Budapest, 1983.
      Gulácsy Lajos: A virágünnep vége, Budapest, 1989.
      HS

  4. Gulácsy Lajos - Titokzatos táj
    1. Vannak művészek, kik szinte gyönyörűséget lelnek abban, hogy alkotásaikkal gáncsot vessenek a feléjük közeledő nézőnek. Csak annak engednek utat, aki igazán felkészült az élményre, akit érzékenysége, szenzibilis lelki alkata és empatikus képessége méltóvá tesz a teljes kitárulkozásra, a mű teremtőjével létrejövő intim érzelmi közösségre. Számukra azonban egy sajátos, öntörvényű, csupán a kiválasztott kevesek számára feltáruló, rejtett és titokzatos dimenzió nyílik meg. Személyes, meghitt találkozás ez a mű alkotójával, mely persze végső soron a nézőt - mint minden igazi lelki katarzis - önmaga belső világának addig nem ismert, mélyen fekvő, sokszor tudattalanul elfedett rétegeivel szembesíti. Gulácsy alkotásai tökéletes példák erre a nehezen megérthető, keveseknek kibomló, de azoknak teljes valójukat megragadó, megrázó művészetre. Műveivel olyan szorosan fonódik egybe személyiségének titokzatos, sejtelmes belső világa, hogy csupán ezen keresztül, ennek ismeretében tehetünk kísérletet képeinek megragadására. S éppen mert minden műve személyes vallomás, a művész - mintha félne lelkének belső titkait avatatlan kezekbe adni - tudatosan rekeszti el a megértéshez vezető gyors, könnyen járható utakat. S természetesen az sem véletlen, hogy első méltatói szinte kivétel nélkül művészek voltak: a lélek finom rezdüléseit érzékenyen követő írók és költők, akik ösztönösen rátaláltak a megértéséhez vezető utakra, melyek bár kevesek által bejárhatók, de annál mélyebb és megrázóbb élményeket ígérnek. Gulácsy Titokzatos táj című festménye egy sajátos, lírai modernizmus festői példája. A látványvilág megunt látszatán nem a rend, a stabilitás, a szigorú szerkesztés, egy autonóm vizuális nyelv megteremtésével lép át, hanem derengő ködfátyolt bocsájt az ábrázolás elé, tudatosan illékonnyá, feloldódóvá, megfoghatatlanná téve a látható világ fizikai felületét. Elválaszt, hogy igazán közel hozhasson. Elfed, hogy utat nyisson az igazi valóság felé. Homályba burkolja a felszínt, hogy megmutathassa a mélységet. Gulácsy hazudott, hogy megmondhassa az igazságot. Saját szavai szerint: " Az érdek nélküli hazugság szent. A szép szent hazugságok: nemes nagy álmok, melyek a valóság, az élet értékét teszik, olyanok, mint a gyümölcs hamva, a virág hímpora. Tünékenyek, mert hiszen csalóka jelenségek. Valóságnak kitérői."

      Az erdélyi Nagyváradtól északra elterülő székelyhídi táj - Gulácsy rokonainak lakhelye, gyakori látogatásainak célpontja - így válik egy magányossá váló festő költői látomásának ihletőjévé. Ma már érezhetően egyre többen felismerik e művészi víziók kivételes értékeit. Gulácsy Lajos titkokat megsejtető művészete a közelmúltban előkerült főművek és kiemelkedő sikereik révén újra a figyelem fókuszába került. Ma már bizonyosan tudható, akadnak művészetének értő tisztelői, akik számára maradéktalanul feltárul alkotásainak intim üzenete. Nekik a most elemzett alkotás is - éppen sejtelmes, kérdésekkel teli belső világa révén - az igazság megtalálásának ígéretét nyújtja. Ők nem keresik képén a pontos, lelkiismeretes ábrázolást, a látható "valóság" hű mását, hisz tudják: képei lelki életének, személyes vízióinak kivetülései. Művészete nem volt, s ma sem más, mint az öröm forrása, az élet fennkölt vigasztalása.
      MP

  5. Gulácsy Lajos - Itáliai táj aranyló fényekkel
    1. Az 1910 körüli néhány év talán Gulácsy életének legboldogabb és legsikeresebb időszaka volt. 1909-ben nagyszabású kiállítást rendezett Nagyváradon, amelyet szokás szerint matiné kísért. A felolvasásokon Juhász Gyula és Dutka Ákos méltatta Gulácsyt és a modern magyar művészetet, maga Gulácsy is felolvasott költeményeiből, és még Ady Endre is megtisztelte verseivel a kiállított festményeket. A több mint nyolcvan mű közül ráadásul huszonhárom még a kiállítás ideje alatt vevőre is talált. 1910-ben Gulácsy a MIÉNK és a Művészház kiállításain is szerepelt, 1911-ben pedig ismét sikeres kirándulást tett Nagyváradra. A festmények kedvező kritikai és mecénási fogadtatása azért is örömteli volt Gulácsy számára, mert újabb itáliai utak finanszírozását tette lehetővé számára. Úgy tűnik, a Veronai álmok és a Biedermeier mulatságok festőjének Itália nemcsak egyszerűen az inspiráció forrását, hanem az éltető levegőt jelentette. A szerelem az 1900-as évek elején Rómában kezdődött, de rajongott a Comói-tó vidékéért, Belagioért és Cadenabbiáért, imádta Velence ódon falait és Verona történelemmel és költészettel átitatott otthonos báját is. Barátja, Juhász Gyula írta róla élete alkonyán: "Egy új világot teremtett magának meséből, költészetből, múltból és képzeletből, amelyben Botticelli és Watteau találkoztak, a padovai kertek illata elvegyült a velencei lagúnák leheletével, amelyben kolostori barátok és párizsi bohémek együtt társalogtak, és a klinika homályos üvegablakos folyosója a Sóhajok hídja lett, és a kertben a Mediciek ünnepe folyt aranyos napsütésben." (Juhász, 1925. 12.) Ahogy a hídon átvonuló furcsa, bolondos népség Velencét idézi, úgy az aranyló napsütésben fürdő itáliai táj kapcsán Rómára és a Szent Péter bazilikára asszociálhatunk, még akkor is, ha jelen esetben valószínűleg fantázia-architektúra zárja le a festmény horizontját. Gulácsy római emlékei közül szinte kiemelkedni látszik Michelangelo kupolájának fenséges sziluettje: "A városból távol, mint egy hegy, úgy emelkedik Szent Péter kupolája, megszégyenítve a többi templomok tornyait ... Ha a szédületes félgömb alakú kupola legfelső erkélyére feljutunk, mely fölött már csak a kereszt gömbje van, hatalmas kilátás nyílik meg szemünk előtt." (Gulácsy, 1989. 38.) Az elegáns, szecessziós vonalvezetésű fák, és a jellegzetes karneváli figurák tökéletesen simulnak bele a Watteau-i érzékenységgel és ragyogó színekkel megfestett - valóban varázslatos hangulatú - itáliai tájba.

      Reprodukálva:
      Modern Magyar Festészet 1892-1964, szerk. Kieselbach Tamás, Budapest. 2003. 153.kép

      PROVENIENCIA:
      Egykor a Cserépfalvi (Cserépfalvi Kiadó) gyűjteményben

      IRODALOM:
      Lehel Ferenc: Gulácsy Lajos dekadens festő, Budapest, 1922.
      Juhász Gyula: A szépség betege, Magyarság, 1925. február 1.
      Eisler Mihály József: Gulácsy Lajos, Magyar Művészet, 1933/2.
      Bodri Ferenc: Gulácsy-portré, Életünk, 1970/6.
      Szíj Béla: Gulácsy Lajos, Budapest, 1979.
      Szabadi Judit: Gulácsy Lajos, Budapest, 1983.
      Gulácsy Lajos: A virágünnep vége, Budapest, 1989.

      HS
  6. Gulácsy Lajos - Szibilla
    1. "Gulácsy Lajos életművében a félalakos női képmások nagyon gyakran jelennek meg, s bár látszólag nagyon hasonló kompozíciókról van szó, a késői, 1914 körüli munkák mégis eltérnek a korábbiaktól. Gulácsy korábbi kacérabb, frivolabb, sokszor történelmi kosztümben ábrázolt női figuráit a művész 1913-as padovai útját követően új női típusok váltják fel.
      Titokzatos tekintetű, inkább valamely rejtett bölcsességet, kimértséget, komolyságot sugárzó asszonyok, melyeknek közeli hasonlósága szinte már a sorozatszerűség lehetőségét veti föl. A korábbi olajkompozíciókat pedig egyre inkább a különféle grafikai technikákkal készült képmások váltják föl. A Velencei lány 1913 körül készült, s nemcsak kompozíciójában mutat közeli rokonságot a Sybillával, hanem rajzi stílusában is. Modellje ráadásul annyira hasonló a jelen képéhez, hogy feltételezhető, ugyanazon arc ihlette meg a művészt. Hasonló tulajdonságok figyelhetőek meg férfiképmásainál is. Közülük a Velencei ifjú (1915) tekinthető a Sybilla-kép legközelebbi rokonának.
      A Sybillák, vagyis a látnoki szellemű asszonyok az antik jóshagyomány legrégebbi, még a Delphiben virágzó üzletszerű jóshagyomány előtti rétegéhez tartoznak. Gulácsy számára a Sybilla nemcsak a mitikus és történelmi titokzatosság megszemélyesítője, hanem a művészetében centrális szerepet játszó női rejtélyességnek, női misztikumnak is egyik meghatározó szereplője. (...)
      A kép a művész halálát követő első nagy gyűjteményes kiállításon, a Tamás Galériában rendezett 63 tételből álló bemutatón szerepelt. Feltehetőleg ekkor, 1933-ban került a hátára a kép címét tartalmazó, régi írógéppel írt címke. A mű mostani felbukkanása jelentősen hozzájárul a Gulácsy-életmű bővebb megismeréséhez."

      Analógiák: Gulácsy Lajos: Velencei nemes ifjú, 1915, Magyar Nemzeti Galéria Gulácsy Lajos: Velencei lány, magántulajdon

      PROVENIENCIA
      Dr. Dobos András gyűjteményéből

      KIÁLLÍTVA
      Néhai Gulácsy Lajos Emlékkiállítása. Tamás Galéria kiállításai. V. év XLIX. kiállítás (1933) kat. 54.
      BG

  7. Gulácsy Lajos - Falu vége ősszel
    1. "Bizonyosság csak az álmokban van." Edgar Allan Poe híressé vált sorát választotta Gulácsy Lajos művészetéről szóló, 1933-ban megjelent tanulmányának mottójául Eisler Mihály József, aki maga is számos jelentős mű birtokosaként egyike volt a festő legavatottabb értőinek. Valóban: a partikuláris, pillanatról pillanatra változó, új és új alakot öltő reális valóság csalfa tünékenysége helyett a tapasztalat átszűrt és letisztult, ősi, ösztönös, archetipikus tudással feldúsult eszenciája, az álom hordozhatja a csalfa káprázat mögött megbújó felsőbbrendű igazságot. Gulácsy ezt a rejtőző, illékony tartományt kereste művészetével, ezt akarta meglátni, megragadni és képein mások számára is láthatóvá tenni. Művész-alkimistaként a bölcsek kövét hajszolta, a módszert, mellyel végre a függöny mögé tekinthet.

      Voltak persze művészek, kiket hasonló célok sarkalltak, mégis látszólag teljesen más utat választottak, hogy elérjék azt. Műveinek stiláris jellegzetességeit tekintve kevés magyar festőt találunk, aki távolabb állna Gulácsytól, mint Nagy Balogh János. Míg egyikük képzelete, sorsa végletesen szűk korlátok között, könnyen belátható és bejárható világban mozgott, másiké térben és időben eloldva szárnyalt, levetkőzve minden testi és gondolati béklyót. Ez a két művész, kik egykor évfolyamtársak voltak a budapesti Mintarajziskolában, külön utakat járva is egyet akart: túllépni, felülemelkedni a valóság látszatán. Nagy Balogh végletes koncentrációval, művészi érdeklődésének tudatos leszűkítésével, monoton fókuszálásával, Gulácsy pedig ábrázolt formáinak lebegő könnyedségével, elfoszló körvonalak közé fogott, testetlen, ködszerű alakjaival. Amit sokan ügyetlenségnek vélnek alkotásaiban, valójában tudatosan választott módszerének egyenes következményei. Műveinek többségén, így a most elemzett festményen is ezek a stíluselemek dominálnak: redukált, sápadt kolorit, lebegő formák, furcsa, zavarba ejtő perspektivikus megoldások, áttetsző, transzparens képi részletek. Az esetlegesség, kiforratlanság látszatát keltheti az is, hogy a kép felületén egyszerre van jelen az aprólékos rajz és az impulzív, széles ecsetkezelés, a lazúrosan könnyű és a zsírosan, vastagon felhordott festék. Gulácsy saját szavai adnak magyarázatot minderre: "a kép egyes részei kidolgozatlanok maradnak, torzítanak, esetleg rajzhibásoknak látszanak... ez nemhogy hibája, hanem legnagyobb értéke a képnek, erre a hatásfokozásra már bizonyos mértékben rájött Giotto és Giorgione is, akik már szándékosan bizonyos hanyagságot is megengedtek festményeiken maguknak."

      Ezek a tudatosan használt eszközök segítették Gulácsyt abban, hogy elemelkedjen a látvány gúzsba kötő konkrétumától és az álom transzcendens szféráján keresztül kitágítsa az ábrázolás, a műalkotás dimenzióit.

      Analógiák Gulácsy Lajos: Bellagio, 1910 körül, BTM Fővárosi Képtár

      IRODALOM:
      Lehel Ferenc: Gulácsy Lajos dekadens festő. Budapest, 1922.
      Eisler Mihály József: Gulácsy Lajos. In: Magyar Művészet, 1933. 65-70.
      Gerevich József-Ungvári Gábor: Gulácsy Lajos személyiségének vázlata. In: Valóság, 1977/9. 86-96.
      Szíj Béla: Gulácsy Lajos. Budapest, 1979.
      Szabadi Judit: Gulácsy Lajos. Budapest, 1983.
      Gulácsy Lajos: A virágünnep vége. Budapest, 1989.
      MP

  8. Gulácsy Lajos - Fiatal lány
    1. Elég csupán egy gyors pillantást vetni a magyar magángyűjtés elmúlt évszázadának históriájára, hogy ráébredjünk: Gulácsy Lajos művészete központi szerepet játszik ebben a szerteágazó történetben. Ha végigtekintünk az 1920-as évek után létrejött magánkollekciókon, jól látható, hogy Gulácsy alkotásai szinte mindegyikben koncepcióformáló jelentőségre tettek szert.
      Az első világháború befejeződését követően lassan újra lendületet kapott a korábban kényszerűen megtorpant magyar műgyűjtés. Míg a század elején a szinte mérhetetlenül gazdag pénzarisztokrácia legkiválóbb tagjai világviszonylatban is kiemelkedő, elsősorban a francia festészetre koncentráló nemzetközi válogatásokat hoztak létre, addig a húszas évek közepétől olyan kollekciók épültek fel, melyekben egyértelműen a kortárs magyar festészet játszotta a főszerepet. Oltványi Imre és Fruchter Lajos voltak az úttörők, akiknek hatása - elsősorban Fruchteré - még jóval a második világháború vége után megszülető műgyűjteményekben is kimutatható. Az általuk lefektetett "alapelvek" szerint az ideális műgyűjtő saját korára koncentrál, maguktól a művészektől vásárolva alakítja ki egyéni ízű válogatását. E mellett azonban néhány jelentős, megkérdőjelezhetetlen kvalitású főmű beillesztésével létrehoz egy fundamentumot, mely egyfajta sajátos "ősgalériaként" segít történeti kontextusba helyezni a a mai kor művészetét. Ezek a művek szinte kivétel nélkül a századelő idején születtek, a tradicionális, 19. századi magyar művészet - az egyes gyűjtemények organikus fejlődése során - általában kikopott a kollekciókból. Gulácsy szerepe ezen a ponton válik megkerülhetetlenné. Míg a gyűjtemények törzsanyagai - ha a harmincas évek folyamán létrejöttek zöme általában a Gresham művészeire koncentrál is - változatos hangsúlyokal rendelkeznek, az említett "ősgalériákban" viszont mindig megtaláljuk a közös nevezőt: Gulácsy Lajos egy-egy kiemelkedő alkotását.
      Fruchter Lajos gyűjteményéből az Arte Vita Natura később Kolozsváry Ernőhöz vándorolt, a Dal a rózsatőhöz Rácz István nagyhatású kollekciójából Nudelmann Lászlóhoz - folytathatnánk a sort, de mind mögött az a felismerés húzódik meg: Gulácsy képei erjesztő magjai, sugárzó centrumai a legjelentősebb műgyűjteményeknek. Ezt a szerepet játszotta egykor a Naconxipánban hull a hó Oltványi Imre úttörő válogatásában, s a többi Gulácsy kép Dévényi Iván, Várkonyi Zoltán, Bedő Rudolf, Hidas György, Mihályfi Ernő és Vörösváry Ákos kollekciójában.
      Gulácsy Lajos művészetének végletekig lepárolt tisztasága, földtől eloldozott könnyedsége leginkább rajzain és pasztelljein bontakozik ki. Az olajfestmény, a felhasznált matéria tapintható testisége miatt soha nem tud teljesen elszakadni az anyagi szférától. A most aukcióra kerülő kép, a Fiatal lány leheletfinom rajzossága tökéletes harmóniában egyesül a művész által választott színvilággal. A kék és grafitszürke vonalháló, a felvillanó fehér fényekkel az ábrázolt lányt és a csupán néhány motívummal jelzett környezetet elemeli a hétköznapi tapasztalás világától, tiszta, maradandó költészetté nemesítve a látvány hétköznapi esetlegességét.
      Reprodukálva: Szíj Béla: Gulácsy Lajos. Budapest, 1979. 69.o. Modern Magyar Festészet 1919 - 1964, szerk. Kieselbach Tamás, 2004. 171. kép A Vasilescu - gyűjtemény, Budapest, 1999. 113.o.


      PROVENIENCIA
      Egykor a Vasilescu-gyűjteményben.

      KIÁLLÍTVA
      A Vasilescu-gyűjtemény. Magyar Nemzeti Galéria, 1999. november 30. - 2000. január 30.
      Painted Dreams. Freud Museum, London, 2003. november 12. - 2004. január 18.
      Megfestett álmok. Ernst Museum, Budapest, 2004. március 14. - április 25.


      REPRODUKÁLVA
      Szíj Béla: Gulácsy Lajos. Budapest, 1979. 98. kép.
      Id. Vasilescu János gyűjteménye. Budapest, 1999. 113. l.
      Modern magyar festészet 1892-1919. Szerk.: Kieselbach Tamás, Budapest, 2003. 171. kép.
      Megfestett álmok. Ernst Museum, Budapest, 2004. március 14. - április 25. Katalógus. 50. l.

      IRODALOM:
      Lehel Ferenc: Gulácsy Lajos dekadens festő. Budapest, 1922.
      Szíj Béla: Gulácsy Lajos. Budapest, 1979.
      Szabadi Judit: Gulácsy Lajos. Budapest, 1983.
      Gulácsy Lajos: A virágünnep vége. Budapest, 1989.
      Id. Vasilescu János gyűjteménye. Szerk.: Kolozsváry Marianna, Budapest, 1999.
      MP

  9. Gulácsy Lajos - Szibilla
    1. KIÁLLÍTVA :
      Néhai Gulácsy Lajos Emlékkiállítása. Tamás Galéria kiállításai. V. év XLIX. kiállítás (1933) kat. 54. ; Sogni dipinti. Favola, visione e sogno nell’arte ungherese 1890-1920. Roma, Academia d’Ungheria. 2005.
      Reprodukálva:
      Sogni dipinti. Favola, visione e sogno nell’arte ungherese 1890-1920. Roma, Academia d’Ungheria. 2005. kat. 52.o.
      Proveniencia:
      egykor Dr. Dobos András gyűjteményében

  10. Gulácsy Lajos - Naplemente itáliai tájban
    1. Gulácsy 1907-ben Márffy Ödönnel közösen rendezhette meg első gyűjteményes kiállítását. A huszonöt éves művészt a kritika meglepően lelkesen fogadta. Ez, a varázslatos képek mellett részben talán Márkus László katalógus bevezetőjének is köszönhető, aki tökéletes aláfestést nyújtott az ifjú festő itáliai ihletésű jeleneteihez és tájfantáziáihoz: "Botticelli látta így egy könnycsepp fátyolán át a dolgokat, s ama legnagyobb a bánatos Giorgione, aki az élet egész rejtelmes finom fájdalmát bele tudta festeni a Concerto csodálatos muzsikusainak arcába. Az izzó olasz ég domináns színei között, Fiorenza virágzó színtengerében a vigasztalanul bizonyos hervadás melankóliája kísért, s a könnyfátyolon át szomorú, gyöngéd gyöngyszínű tónusba tompulnak a színek.." (Márkus, 1907.)

      Első nagyobb kiállításának jó sajtófogadtatása mindenképpen szerepet játszhatott abban, hogy Gulácsy 1908-ban elnyerte a 4000 koronás Ferencz József-ösztöndíjat. A pénzt természetesen itáliai utazásainak költségeire fordította. 1907-ben szeretett bele az észak-itáliai tájba, és az 1908-as évet ismét a Comói-tó vidékén, illetve Padovában és Veronában töltötte. Amíg korábbi, firenzei és római tartózkodásainak idején elsősorban - jó részt a preraffaelita minta miatt - az itáliai reneszánsz művészete nyűgözte le, addig 1907-8-ban már a hol inkább vadregényes, hol meg árkádiai táj bűvölte el. Mi sem szemlélteti ezt jobban, mint a comói jegyzetfüzet és a számtalan ötletes korabeli tájvázlat. Itáliai tájunk is annak bizonyítéka, hogy a karcsú ciprusokkal és az aranyló éggel Gulácsy valami igazán eredetivel és személyessel gazdagította a paysage intime hagyományát.

      A lemenő nap fényeiben fürdő itáliai táj bánatosan karcsú ciprusainak édestestvérei az 1908-as Bellagiói tájon bukkannak fel. Festményünk külön érdekessége, hogy minden nosztalgikus báján túl, van benne valami egészen modern is. A Márffyval és később a MA festőivel is kiállító Gulácsy ugyanis minden múltimádata mellett tisztában volt az idők szavával is: "Új érzékek születnek bennünk, érzékek, melyek a teljes festőiség terére tudják átfordítani a szólamokat. Többé nem novellákat festünk, nem zsánerképeket, nem is lelkifurdalások és színpadi jelenetek kacskaringósságát, hanem mindent vonallal érzünk és színnel, a mi vonalaink kacagnak és sírnak, a mi színeink mesélnek rejtett érzésekről, víg kedélyről, gyermeki csapongásról vagy lelki fájdalomról." (Gulácsy, 1989. 45.)

      IRODALOM:
      Márkus László: Márffy Ödön és Gulácsy Lajos kiállítása, Uránia, Budapest, 1907.
      Lehel Ferenc: Gulácsy Lajos dekadens festő, Budapest, 1922.
      Juhász Gyula: A szépség betege, Magyarság, 1925. február 1.
      Eisler Mihály József: Gulácsy Lajos, Magyar Művészet, 1933/2.
      Bodri Ferenc: Gulácsy-portré, Életünk, 1970/6.
      Szíj Béla: Gulácsy Lajos, Budapest, 1979.
      Szabadi Judit: Gulácsy Lajos, Budapest, 1983.
      Gulácsy Lajos: A virágünnep vége, Budapest, 1989.
      HS

  11. Gulácsy Lajos - Apáca
  12. Gulácsy Lajos - Lány
  13. Gulácsy Lajos - Visszanéző
  14. Gulácsy Lajos - Velence (Venezia)
    1. Reprodukálva:
      Majoros Valéria: Seiden Gusztáv, a fotóművész, műkereskedő és műgyűjtő. In: Ars Hungarica 1984./2.
      Proveniencia:
      Seiden Gusztáv gyűjteménye

  15. Gulácsy Lajos - Fiatal rabbi
    1. Jelezve középen lent:  Gulácsy L. Munkács, Jelezve balra lent: Munkács 1903, hátoldalán Gulácsy Munkács 1903
  16. Gulácsy Lajos - Úton az egynapos hóban

    1. "Az egynapos hó (Édeskés história) Padova, 1909

      Csendesen hullott a hó, furcsa karácsonyi illat járt át mindent. A berber- és olajfák gyantás illata volt ez. A nyurga fekete ciprusok és a kövér babérfák sóhajtoztak. Halkan barangolta be ez a sóhaj az egész vidéket.
      A nagy pihék szállottak csendesen, befödve a házak piros-tarka födeleit.December volt, és mégis olyan különös tűzzel villantak meg az élénkzöld veteménytáblák künn a kertben, a piros narancsok pedig vidoran pislogtak ki fehér sipkájuk alól. Úgy néztek ki, mint jól táplált apró mesegyerekek. Halkan vallották be szerelmüket Tél és Tavasz.
      Margherita Fiori most is ott ült a zöld patinás százesztendős családi karosszékben és kötött - szorgalmasan kötögetett...
      Giacomo Fiori a közeli Cafféban itta, szürcsölgette órák hosszan a megszokott cappucinót a százesztendős Caffé Lunában, ott a parányi téren, azon az igen-igen kicsi terecskén, hol a nagy szerencse meglátogatta ezelőtt ötven esztendővel.
      Mert hiszen Giacomo Fiori csak szegény farmacista volt, ma pedig gazdag,
      igen gazdag.
      Hej! Hej! Margherita Fiori Fioretti. Te adtad ezt a szerencsét - magaddal hozva egy csomó fényes új aranyat, néhány kopott családi ereklyével együtt. (...) Az öreg Cafféban valamicskével melegebb volt, mint künn a téren, s a mi Giacomónk csendesen elszundikált s elfelejtett hazamenni, mint rendesen délután négy órakor tenni szokta.
      A fiatal hó pedig olyan fehérre festette a környéket, mintha a gyerekek örömére cukorral hintette volna be a vidéket a jó öreg nagy természet. ...
      - Ninetta! Édes a hó?
      Így szólalt meg az öreg a szobában, hol a nagymama még mindig kötött, kötögetett, a kicsi Umbertó, a legparányibb Fiori unoka, hozzásimulva nénjéhez,
      a szőke babosruhás leányhoz, ki szakasztott mása volt a hajdani Margheritának,
      s ki most közel az ablakhoz ült, és nézte a lilás-vörös délutáni eget.
      - Igen! Igen! Édes! - felelte Ninetta, tekintetét rajtafeledve a háztetőkön
      és hamuszínű falakon.
      Közben megnyílt a kis, kék kapu, melynek ultramarin színe élénken vált el környezetétől, s három rongyos figura zavarta meg az udvar nyugalmát.
      - Peppino! Peppino! Mio caro Peppino! - kiáltoztak a gyerekek és nagy zörejjel, futottak le - végig a folyosókon, hangosan csapkodva be az ajtókat. (...)
      Peppino az udvarban játszott furcsán nyöszörgő verklijén. (...)
      A verklis Peppino öreg volt és nagyon, nagyon szegény, rongyai alól kipillantott kénsárga teste, és reszketve húzódott meg a tarka foltok alatt.
      Ketten kisérték a borzalmas pályán végig az öreg kintornást.
      Egy szép fekete asszony, Peppino leánya, és ennek árva egyetlen gyermeke, mindkettőjük boldogsága és reménysége: Luigi.
      Luigi, kiben a nagy és szép jövő képe testesült meg, a megváltás
      a megtisztulás képe.
      Milyen gyönyörű volt nekik ez a gyermek piszkosan, rongyosan is...
      Nézzétek, most ottan áll a hólepte kertben, egyetlen garas nélkül,
      éhesen és reszketve a hidegtől, de szemében már ott ragyog a makacs dac,
      a büszke önérzetnek halvány szikrája, mely kiragadja a nyomorból s valami ismeretlen dicsőség felé vonja.
      Chardin ecsetjére lenne szükségem, hogy megfesthessem ennek a kedves,
      büszke kis csavargónak a képét.
      Föl-fölpillantottak a fehér zsalus ablakra, a leányszoba ablakára...
      És Ninetta jött - forró tejet hozva és egy újdonatúj ezüst lírát,
      megtakarított pénzecskéjét.
      A pénzt az öreg koldusnak adta, a tejet pedig Luiginak. (...)
      A hópelyhek mind vígabban hullottak, valósággal táncot jártak a lila színű esti levegőben. (...)
      Mond csak, Netta, szeretnéd, ha a szerencsétlen flótás itt maradna,
      s együtt mennétek az iskolába minden áldott reggel?
      Itt marasztom a szerencsétleneket. (...)
      Margherita Fiori Fioretti mondotta ezeket, a tisztes öreg nagymama, ki ezüstös szürke ruhájában a fehér udvaron úgy állot, mint egy szelíd, bánatos bibliai jelenség. Ősz hajjal környezett arcát valami fátyolos derengése egy futó szomorúságnak lepte el. Egy elfelejtett emléke a gyermekéveknek villant meg lelkében.
      Elfordította tekintetét, nehogy a két boldog gyermeket megzavarja,
      s letörölte a könnyeket, melyek sűrűn roskadtak szeméből.
      Még most is boldogságot és szerencsét osztogatott áldott jó szíve, mint egykor régen, mikor egész fiatalságát, perzselő tüzét egy soha el nem múló bájos csintalanságnak, minden boldogságát, minden örömét - mindent, mindent egy becsületes, igénytelen farmacistának adott cserébe egy csendes egyhangú életért.
      Luiginak pedig olyan édes volt a mai hó, elfelejtette kolduséletét és bátor tekintetében már megvillant a büszke jövő képe."
      Gulácsy Lajos

      Két kép, egy novella
      Pontosan öt esztendővel ezelőtt, 2002 telén, mikor a Gulácsy életmű talán legszerethetőbb főműve, a Nakonxipánban hull a hó című kép aukcióra került, már hosszan idéztem Gulácsy Az egynapos hó című írásából. A százesztendős kávéházban, el-elszundítva, csendes magányában elmerengő Giacomo Fiori és szépséges felesége, Margherita története akkor félbeszakadt, mert a festmény értelmezése nem kívánta feltétlenül a bájosan hömpölygő mese szálainak tökéletes elvarrását. De most, mikor közel egy évszázados lappangás után előbukkant Gulácsy "édeskés históriájának" második epizódja, illendő volt felidézni a történet többi szereplőjét is. Mert a kép és a novella ihletője minden bizonnyal egy közös vízió, melyben nem csupán a kávéházban üldögélő, álmodozó farmacista játszik fontos szerepet, de a nakonxipáni télben,
      a ropogó hóban baktató kintornás, Peppino is, aki családjával éppen
      a szerencsés találkozás felé halad.

      A toll és az ecset poétája
      Ahogy a Nakonxipánban hull a hó, úgy a most bemutatott festmény is kitűnően példázza, hogyan fonódott össze, hogyan csengett egybe Gulácsy életében
      a festés és az írás, a vizualitás és a leírt szöveg.
      Mintha csak képünkről beszélne Kosztolányi Dezső, Gulácsyról írt,
      1922 szeptemberében megjelent cikkének záró soraiban:
      "A költő vette ki az ecsetet a festő kezéből. Máskor pedig, gyakrabban,
      ez a költő nyújtotta oda neki, hogy fessen."
      Ez a műfajok közötti önfeledt és minden gyötrő gátlástól mentes, természetes közlekedés teremthette meg az a helyzetet, hogy Gulácsy első méltatói szinte kivétel nélkül az irodalom térfeléről, s nem a hivatásos műkritika oldaláról érkeztek. Gulácsy festményeinek poétikus hangulatában, a képekből kibontakozó különös históriák szereplői között a költők otthonosabban mozogtak, mint
      a festészet felkent kritikusai: önfeledten bolyongtak a mesék, legendák és drámák fantáziaszülte kulisszái között, s élményeik szinte magától formálódtak irodalmi művé, verssé, novellává. Gulácsy inspiráló impressziói korántsem voltak tisztán festői élmények: szabadon szárnyaló, sokszor összefüggéstelenül tévelygő fantáziájából, tudatvilágának mélyéből bukkantak elő. Festménnyé, novellává formálódtak, vagy, mint vizsgált képünk is bizonyítja, a belső élmény mindkét műfajban alakot öltött.

      Álom és vízió határán
      A szokatlanul magasan futó horizont alatt áttetsző kékek, halovány barnák és omló fehérek gondosan megmunkált szövedéke bontakozik ki, felette élénk színfoltokkal jelzett apró, meseszerű házak sorakoznak. Gulácsy legtöbb művére jellemző módon a megfestés minősége a nézőt rögtön elemeli az ábrázolt látvány, a letapogatható formák világától. Egy álom könnyen tovasuhanó illúziója vetül elénk: az egymástól jól elkülönülő, lebegő puhasággal, súlytalan mozdulatokkal vászonra tett, zömében vízszintes ecsetvonások együttese nem a fizikai valóság egyszerű illúzióját nyújtja, hanem a belső vízió visszaadására törekszik.
      A tudatosan alkalmazott rajzi "hibák" és autonóm torzítások is arra szolgálnak, hogy az ábrázolást elemeljék a konkrét valóságtól és az álom, a szabad vízió dimenziójába helyezzék. E módszerről így írt maga a festő:
      "A kép egyes részei kidolgozatlanok maradnak, torzítanak, esetleg rajzhibásoknak látszanak...ez nemhogy hibája, de legnagyobb értéke a képnek, erre a hatásfokozásra már bizonyos mértékben rájött Giotto és Giorgione is, akik már szándékosan bizonyos hanyagságot is megengedtek festményeiken maguknak"
      Az évszázados lappangás után előbukkant Úton az egynapos hóban című alkotás az időtlen hangulatok, távoli emlékek, elvágyódó érzések képe - Chagall műveinek rokona. Látva a festményt és olvasva az inspirációt adó víziót szavakban is megfogalmazó novellát, Kosztolányi Dezső gondolatai rémlenek fel: "érzem, hogy költő és úr, ki az utolsó etikettről nem feledkezett el... Költő, ki ecsetjével verseket festett, és céhbeli volt az írók között is."

      IRODALOM
      - Lehel Ferenc: Gulácsy Lajos dekadens festő. Budapest, 1922.
      - Eisler Mihály József: Gulácsy Lajos. In.: Magyar Művészet, 1933. 65-70. l.
      - Gerevich József-Ungvári Gábor: Gulácsy Lajos személyiségének vázlata.
      In.: Valóság, 1977/9. 86-96. l.
      - Szíj Béla: Gulácsy Lajos. Budapest, 1979.
      - Szabadi Judit: Gulácsy Lajos. Budapest, 1983.
      - Gulácsy Lajos: A virágünnep vége. Budapest, 1989.
      MP

  17. Gulácsy Lajos - Itáliai táj alakokkal
    1. "Ha lelkem ösvényén visszatérek tanulmányutam azon idejére, amit Olaszországban töltöttem, a legkedvesebb emlékek és képek tünedeznek fel előttem, mint egy kellemes álom fátyolszövete, úgy vonulnak el lelki szemeim előtt. A kedves és feledhetetlen benyomások rajként vonulnak el előttem. A legintimebb emlékeket jegyezgetem le mint örök és változatlan gyönyörét egy vágyaktól telt léleknek. Imádságaim ezek." Gulácsy Lajos így emlékezik itáliai tanulóéveire, melyeknek minden bizonnyal egyik eredménye ez a tájkép. Előzményének tekinthető az 1901-ben festett, és a Nemzeti Szalonban kiállított "Reggel", és párhuzamba állítható az első firenzei tartózkodásából származó "Omnia Vanita" címú vízfestménnyel. Ezen a képen azonban nem a "minden mulandó" eszméje uralkodik. Itália örök ciprusai, olajfái, gyönyörű tájai Gulácsy számára nemcsak a megfestésre alkalmas látványt jelentették; az ország történelmi múltját, középkori, reneszánsz hangulatait testesítették meg. Méltatói közül talán Füst Milán szavai illenek ide leginkább: "Ma megnéztem Gulácsyt. Meleg, kedves, intimus, egészen a szívem szerint való ez a művészet: ez a kevés, egytől egyig fontos kép, egytől egyig mélységes probléma, ez az egyetlen gondolat, szubtilis, érzelmes, középkori lyrizmus. (...) Aztán a tiszta festői problémái, a térérzéke, a színei, sokszor a rajzai, a vonalai is (bár ezek nem mindig) kedves, finom dolgok: hátul hosszú fák, közelebb hosszú emberek, aztán egy melankolikus üres ligetrészlet bal oldalán két bús ember és egy szökőkút, másutt hosszú, szomorú párok üres fák között, ... óriás magas ablaktalan zárdafalak tövében kicsiny emberek, ... barna alkonyatban egy torony, harangszó, hosszú barátok misézni mennek ... Nagyon szeretem Gulácsyt, ha ezt a sok, édeskés középkort nem is ő találta ki egészen." (Nyugat, 1909)
      KG

  18. Gulácsy Lajos - Fehérruhás hölgy
    1. A magyar festészet 20. századi történetében minden bizonnyal Csontváry és Gulácsy nevével forrt össze legszorosabban az őrült zseni közkeletű mítosza.
      Ám ahogy Van Gogh életművét, úgy e két kiemelkedő művész alkotásainak zömét sem lehet a megbomlott psziché irracionális tévelygéseinek mégoly érdekes és borzongató vizuális kivetüléseiként tárgyalni. Éppen az olyan képek, mint a most aukcióra kerülő, páratlan finomsággal, lebegő könnyedséggel megfogalmazott remekmű bizonyítják tagadhatatlan egyértelműséggel, hogy alkotóik életműve nem szorul rá az őrült zseni mindent más fénytörésben megvilágító toposzára, hanem a tiszta művészet hagyományos értékrendjében is kitüntetett helyet foglalnak el.
      A Fehérruhás hölgy kitűnően illusztrálja, hogy Gulácsy Lajos művészetének végletekig lepárolt tisztasága, földtől eloldozott könnyedsége leginkább rajzain és pasztelljein bontakozik ki. A finom remegéssel futó vonalak, a bársonyosan puha felületek oly tűnékennyé, víziószerűvé teszik a látványt, hogy a néző még sóhajtani is fél: egy apró fuvallat szétporlasztaná a nőalak álomszerű látomását.
      A kép leheletfinom rajzossága, az ábrázolás hangulata és tárgya tökéletes harmóniában áll a művész által választott színvilággal. A kék és grafitszürke vonalháló, a papír bársonyos szürkeségével az ábrázolt lányt és a csupán néhány motívummal jelzett, feloldódó környezetet elemeli a hétköznapi tapasztalás világától, tiszta, maradandó költészetté nemesítve a látvány hétköznapi esetlegességét.
      A Fehérruhás hölgy a báj és a misztikum sajátos elegyével varázsolja el nézőjét,
      a "nem is tudom" sejtelmes, különös szépsége lengi körül, melyben keveredik
      a melankólia, a megadó hívás és a kecsegtető ártatlanság.
      Gulácsy számos festményének karakteres részlete, az elmélázó ujjak finom érintése, az állhoz érő, sikkesen tartott kéz rafinált motívuma ezen a művén szólal meg a legszebb hangon.
      A Fehérruhás hölgy című alkotás Gulácsy elérhetetlen rajongásának, egy korabeli képeslapon megpillantott szépségnek szimbolikus birtokbavétele, az imádott vágykép megszerzésének szublimált megélése.
      Az egész életmű egyik legfinomabb, páratlanul könnyed és végtelenül harmonikus darabja.

      Magyar Nemzeti Galéria bírálati száma: 595 / 1978 Kiállítva: Megfestett álmok. Ernst Museum, Budapest, 2004. március 14 - április 25., Sogni di pinti. Accademia d’Ungheria, Róma, 2005. január 18 -február 18.
      Szerepelt a BÁV 48.aukcióján, 1979.május, 99.tétel

      REPRODUKÁLVA
      Modern magyar festészet 1892-1919. Szerk.: Kieselbach Tamás, Budapest, 2003. 147. kép. - Megfestett álmok. Ernst Museum, Budapest, 2004. március 14 - április 25.- Sogni di pinti. Accademia d’Ungheria, Róma, 2005. január 18 - február 18. - Marosvölgyi Gábor: Gulácsy Lajos. Budapest, 2008. 140. l. és 50. színes tábla.

      IRODALOM
      Lehel Ferenc: Gulácsy Lajos dekadens festő. Budapest, 1922.
      Szíj Béla: Gulácsy Lajos. Budapest, 1979.
      Szabadi Judit: Gulácsy Lajos. Budapest, 1983.
      Gulácsy Lajos: A virágünnep vége. Budapest, 1989.
      Marosvölgyi Gábor: Gulácsy Lajos. Budapest, 2008.
      MP

  19. Gulácsy Lajos - Utolsó rózsák
    1. Ha gondolatban végigtekintünk Gulácsy lenyűgözően gazdag életművén, meglepődve tapasztalhatjuk, hogy a csendélet műfaja szinte alig van képviselve benne. Szabadon szárnyaló, a köznapi összefüggéseknek fittyet hányó fantáziája sokkal inkább vonzódott a poétikus hangulatot árasztó, különös históriák elmeséléséhez, furcsa, bizarr szereplőkkel népesítve be maga teremtette festői világát. Tünékeny formái egy sosemvolt univerzum kulisszáit varázsolták a néző elé, aki - ha enged a látvány csábításának - maga is részese lehet az elbűvölő történeteknek.
      Az Utolsó rózsák című festmény mégis csendélet: asztalon fekvő néhány szál virág, s egy váza apró, szinte jelzésszerű részlete tűnik fel rajta. Ám ismerve festőjének emberi karakterét, a transzcendens, szakrális tartalmakhoz való intenzív vonzódását és természetesen a kép hátoldalán olvasható - az alkotó által adott - eredeti címet, biztosak lehetünk benne, hogy e látszólagos esetlegességgel elhelyezett virágok látványa mögött rejtett üzenetek gazdag együttese bomlik ki.
      Gulácsy ébren álmodó lelke, szimbólumokra, archetipikus jelképekre és irodalmi utalásokra fogékony alkotói habitusa korán rátalált a rózsa páratlanul gazdag rétegeket magába olvasztó motívumára. Legfontosabb művei közül jónéhány már címében is utal a virágok királynőjére, közülük a Rózsalovag és az 1904-ben készült Dal a rózsatőről talán a legismertebbek. A mindeddig csupán egy régi katalógus lapjairól ismert Utolsó rózsák ebbe a sorba illeszthető: alig néhány motívumot felsorakoztató kompozíciója az értelmezési lehetőségek végtelen tárházát rejti magába.
      A rózsa az európai civilizáció egyik legrégebbi és legösszetettebb jelentéssel bíró szimbóluma. A felkelő napot, a hajnal fényét idéző színe már a klasszikus görög kultúra idején az égi istenekkel kötötte össze, illata és a belőle nyerhető rózsaolaj gyógyító ereje a mitikus világkép egyik alapvető jelképévé avatta. A görög-római mitológia szerint akkor virágzott először, mikor Vénusz megszületett a tenger habjaiból. Köznapi tulajdonságai idővel szakrális tartalommá nemesedtek: a nyugati kereszténység gondolatkörében kezdetben szorosan összekapcsolódott a mártíriummal, a megújulással és az újrakezdéssel, s a korai századokban Krisztus, majd Mária szimbólumává és attributumává vált. A gótikus katedrálisok rózsaablakai jelzik, hogy a keresztény világképben egyenesen központi jelképként alkalmazták, a mindent átható akarat, a világmindenséget kormányzó erő testesült meg benne. Széles körben elterjedő kultuszát látva nem csoda, hogy a címertanban is az egyik legnépszerűbb vizuális kellékké vált: a 15. századi Anglia évtizedekig tartó csatározásai ezért vonultak be a történelembe a rózsák háborúja néven, hiszen az egymás ellen hadakozó York és Lancester családok címerei fehér, illetve vörös rózsát hordoztak. A reneszánsz idején rendkívüli módon gazdagodtak a rózsához kötődő tartalmi rétegek, s közöttük fokozatosan hangsúlyosabbá vált a profán, világi értelmezés: a rózsa a szépséghez, a harmóniához és a nőiesség fogalmaihoz közeledett, és így lassan visszaszerezte egyik legősibb jelentéstartalmát. Egyre gyakrabban használták Vénusz, a fény és a termékenység szimbólumaként, s a modern korokban is inkább ez az asszociációs irány vált dominánssá. Madách Az ember tragédiája című művében, a Falanszter szín egyik jelenetében az utolsó rózsa az öncélú szépség szimbólumaként jelenik meg.
      E gazdag jelentéstartalom természetesen csak a lehetőségek tárházát villantja fel, s hibát követnénk el, ha a szimbólumok mechanikus kibontásával kísérelnénk meg a mű elemzését. Közelebb kerülhetünk a valódi értelmezéséhez, ha megpróbáljuk felderíteni azokat az irodalmi forrásokat, melyek Gulácsyt a mű elkészültének idején inspirálhatták. A Műcsarnok 1906 téli tárlatán szerepelt Gulácsy "This is the Last Rose of Summer" című alkotása, mely minden kétséget kizáróan a 19. századi romantikus ír költő, Thomas Moore népszerű versére illetve dalára utal. Könnyen elképzelhető, hogy a most bemutatott mű megalkotásában e költemény is inspiráló szerepet játszhatott, de az ebből nyert impulzust átszínezte a festő sajátos világszemlélete: nem másoktól kölcsönvett jelképek által jelenítette meg saját világát, hanem éppen, hogy intim, egyedi létezése tükrében - többszörös fénytörés által - bontakozik ki a külső világmindenség.
      Az Utolsó rózsa delikát színkezelésével, érzéki felületalakításával, a lazúros és tömör foltok izgalmas ütköztetésével önmagában, tisztán festői eszközeivel is elbűvöli nézőjét. Ám biztosak lehetünk benne, hogy a képen megjelenő, ábrázolt valóság csupán tünékeny burok, mely mögé pillantva az értelmezések ezer szálra bomló gazdagsága bújik meg. Talán nem járunk messze az igazságtól, ha az asztal lapján megadóan heverő, szirmukat bontott rózsaszín virágokban, s a felettük emelkedő, erőtől duzzadó, vitalitást sugárzó bimbós rózsaszálban tetten érjük Gulácsy életének centrális, inspiráló konfliktusát. Az Utolsó rózsák című kép elsősorban a férfi és nő közti kapcsolat szimbóluma, s így e néhány hanyagul odavetett virágszál látványa mögött valójában az égi és földi szerelem, a szellem és az erotika, vagyis az emberi élet legalapvetőbb kérdései bújnak meg.

      Hátoldalon a művész autográf felirata: Gulácsy Lajos VIII. Rigó utcza 14. Utolsó rózsák Olajfestm. 60 kor
      KIÁLLÍTVA: - Nemzeti Szalon bajai kiállítása, 1906.
      IRODALOM
      - Lehel Ferenc: Gulácsy Lajos dekadens festő. Budapest, 1922.
      - Szíj Béla: Gulácsy Lajos. Budapest, 1979.
      - Szabadi Judit: Gulácsy Lajos. Budapest, 1983.
      - Gulácsy Lajos: A virágünnep vége. Budapest, 1989.
      - Marosvölgyi Gábor: Gulácsy Lajos. Budapest, 2008.
      MP

  20. Gulácsy Lajos - Kalapos hölgy
    1. Egy különleges kiállítás
      1912 márciusában emlékezetes kiállítás nyílt Rónai Dénes fotóművész váci utcai műtermében. A tárlat Gulácsy első önálló bemutatkozása volt, s különleges ízét
      az adta, hogy a festő a rendezés közben - minden hagyományos múzeumi konvenciót áthágva - a képek hangulatához és saját lelki-művészi habitusához szabta az enteriőrt. Az Újság korabeli beszámolója szerint "az ízléses helységben elszórva függnek a falakon, hevernek szekrényfülkékben, állnak a falnak támasztva Gulácsy festményei és rajzai".
      Bálint Aladár a Nyugat lapjain a következő szavakkal idézi fel látogatásának élményeit:
      "Odakünn ólomszínű sűrű levegő. Állhatatos szomorú eső cirógatja végig a nagy ablaktáblákat. Bent, tompa borongás, a brokáttal borított öreg szék, faragott lóca, oszlopos óra társaságában, meghitt fülkékben, falakon otthonos melegséggel fészkelték be magukat a képek."
      Lehel Ferenc, az első Gulácsyról szóló kötet szerzője így emlékezett a kiállítás körülményeire:
      "Gulácsy egy kis képet ráakasztott a függönyre, amiért Rónai patáliát csapott.
      A képecskén mesebeli királyfi pitypang pihéjét fújja szét és ezért a kép csak "lebegve" lóghatott. Sírva könyörgött a hajthatatlan Rónainak."
      E különleges tárlatról egyetlen katalógus sem maradt fenn, feltehetően -
      a bemutató zárt jellegénél fogva - nem is készült hozzá hivatalos műlista.
      Ám a sajtóban megjelent híradásokból és az Interieure nevű korabeli folyóirat reprodukciói alapján részben rekonstruálni tudjuk a bemutatott kollekciót.
      Tudjuk, hogy a közönség láthatta többek között a Dal a rózsatőről,
      a Régi instrumentumon játszó hölgy és a Firenzei tragédia című főműveket.
      Szerencsére az említett folyóiratban megjelent két enteriőr-felvétel is, melyek közül az egyiken számos jól ismert, kiemelkedő jelentőségű alkotás mellett a most bemutatott festmény is feltűnik. A Rónai Dénes által készített fénykép, melynek eredetijét a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti fényképtára őrzi, a padon hanyagul hátrahanyatló, rajzokat tanulmányozó Gulácsyt ábrázolja, a kiállítás képei között. A falakon többek között A púpos vénkisasszony régi emlékeit meséli el Herbertnek című festmény, az 1910 körülre datált Fátyolkalapos nő, valamint
      a szemben lévő szekrény tetején egy nagyméretű festmény, a Vasárnap Normandiában is feltűnik. Számunkra azonban sokkal fontosabb az a kép, mely Gulácsytól kéznyújtásnyira, a vitrin oldalfalának támaszkodva pihen: a most aukcióra kerülő, Kalapos hölgy című festményt ismerhetjük fel benne.

      Gulácsy hölgyei
      Ahogy a századforduló szecessziós művészete egyforma lelkesedéssel nyúlt
      a szűzi tisztaságú, elérhetetlen szépségű hölgy és a femme fatale démoni erővel felruházott nőtípusához, úgy Gulácsy nőkhöz való viszonyát is szélsőségek jellemezték: képein és irodalmi alkotásaiból a bálványozó, mitikus magasságokba emelő lelki szerelem éppen úgy kiolvasható, mint a vad, már-már bizarr érzékiség és a veszélyes erotika. Legtöbb festményén tágra nyílt szemekkel, révedő pillantásokkal, légiesen könnyű mozdulatokkal tűnnek fel főszereplői: időtlen látomások ők, melankolikus hangulatban fürdő tünékeny víziók.
      A Kalapos nő különleges helyet foglal el e művek sorában. A megszokott, földszínekkel operáló, borongós kolorit helyett itt az ábrázolt lány blúzának halványkék ecsetvonásokkal átszőtt rózsaszín foltja dominál. A távolba futó kerítéssel jelzett környezet kertet, növényekkel beültetett lugast sejtet, idilli miliőt nyújtva az olvasás befelé forduló, időtlen aktusához. A nyugodt, csendes, merengő hangulat Vermeer hasonló témájú festményeit idézi, míg a felület kialakítása a Gulácsy-művek jellegzetes, gazdag faktúráját mutatja. Az egymásba finoman átúszó foltok, a lazúros és tömör ecsetvonások lüktetése és a rajzos bekarcolások olyan érzéki függönyt borítanak a látvány külső burka elé,
      mely az olvasó lány képét tünékeny látomássá, éteri álommá szublimálja.

      A festmény története
      A Kalapos hölgy azon kevés Gulácsy-mű közé tartozik, melyeknek pontosan követhetjük a megszületésüktől a mába vezető útját. A kép egykor Badiny Zoltán, jómódú, széles műveltségű besztercebányai polgár gyűjteményét gazdagította,
      aki több társadalmi tisztsége mellett a helyi Műgyűjtők Körének is a titkára volt. Rendszeresen vásárolt műtárgyakat besztercebányai, kassai és budapesti árveréseken. A most bemutatott képhez feltehetően a Szent György Céh 1914-es aukcióján jutott hozzá. A Kalapos hölgy örökség révén a Holesch-család tulajdonába jutott, s most azért kerül árverésre, hogy a familia neves festőtagjának - a mostani aukción is képviselt Holesch Dénesnek - reprezentatív monográfiája végre megszülethessen.

      Magyar Nemzeti Galéria bírálati száma: 1784/977
      KIÁLLÍTVA: - Gulácsy Lajos gyűjteményes kiállítása. Rónai Dénes fotóművész műterme, 1912. március.- A Szent György Czéh XIX . aukciós kiállítása, 1914. június. (755. Olvasó nő)
      PROVENIENCIA: - Egykor Badiny Zoltán gyűjteményében, majd a Holesch-család tulajdonában
      IRODALOM
      - Lehel Ferenc: Gulácsy Lajos dekadens festő. Budapest, 1922.
      - Szíj Béla: Gulácsy Lajos. Budapest, 1979.
      - Szabadi Judit: Gulácsy Lajos. Budapest, 1983.
      - Gulácsy Lajos: A virágünnep vége. Budapest, 1989.
      - Marosvölgyi Gábor: Gulácsy Lajos. Budapest, 2008.
      MP

  21. Gulácsy Lajos - Nő a rózsafánál (Rózsatő), 1912 körül
    1. Proveniencia:
      Völgyessy Ferenc gyűjteménye; Hidas László gyűjteménye

      Kiállítva:
      - Gulácsy Lajos emlékkiállítás, István Király Múzeum, Székesfehérvár, 1966. május 8-június 26.

      Kiállítva és reprodukálva:
      - A varázsló kertje – Gulácsy Lajos gyűjteményes kiállítása. KOGART Ház, Budapest, 2008. március 15. – július 27. katalógus: szám nélkül

      Feltehetően kiállítva:
      * Völgyessy Ferenc gyűjteményének kiállítása, Bottyán János Kollégium, szervezte a Balassi Bálint Múzeum, Esztergom, 1953.
      * Völgyessy Ferenc gyűjteményének kiállítása, Móra Ferenc Múzeum, Szeged, 1965.

      Reprodukálva:
      * Szelesi Zoltán: Völgyessy Ferenc képei és a szegedi műgyűjtés útja, in: Művészettörténeti Értesítő, 1971/1. szám, 23-30. oldal, 2. kép (Nő a rózsafánál címen)
      * Szíj Béla: Gulácsy Lajos, Corvina Kiadó, Budapest, 1979, 76. kép (Rózsatő címen)
      * Szabadi Judit: Gulácsy Lajos, Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2007, 126. kép (Rózsatő címen)

  22. Gulácsy Lajos - Szőke nő
    1. Kiállítva:
      - A Nemzeti Szalon 25-ik Vidéki kiállítása. Temesvár, 1906. szeptember 30. – október 7. katalógus: 38.
      - A Nemzeti Szalon első győri kiállítása. Győr, 1907. katalógus: 80.
      - A Nemzeti Szalon II. fiumei kiállítása. Fiume, 1907. katalógus: 94.
      - A Nemzeti Szalon első Bajai kiállítása. é. n. katalógus: 79.

      Kiállítva és reprodukálva:
      - A varázsló kertje – Gulácsy Lajos gyűjteményes kiállítása. KOGART Ház, Budapest, 2008. március 15. – július 27. katalógus: szám nélkül

  23. Gulácsy Lajos - Verlaine
    1. "Ady Endre ...1906-ban a Költők című cikkében Verlaine-t említve többek között ezt írta: ’Verlaine testvére már csak a differenciálódott, a nagyon elszánt, a magát veséig ismerő és analizáló új ember lehet... Ám mégis Verlaine-en már érzik - olvashatjuk tovább, - hogy önbűnös lelke mindazok helyett sír, akiket elnyomorított egy hitvány és bűnös társadalom.’ Gulácsy már 1905-ben megfestette Verlaine arcképét, a költő iránti tisztelete jeléül. Az is nyilvánvaló lehet, hogy örült, sőt lelkesedett a most idézett megállapításokért. Ő sem olyan képeket festett, amelyekben az emberi és ’tömegi’ hasonlóságokért lelkesedő emberek lelték örömüket." (Szíj Béla: Gulácsy Lajos. Budapest, Corvina, 1979. 36. Repr..11., itt már a reprodukción is jól olvasható 1904-re datálva.)

      Lázár Béla így erről a képről: Sivár ólomtónusú tengerparton kószál hajadonfőtt, nagy, fehér szakállal a dekadens "Szokratesz" örömtelen hajlott háttal. Az elhagyott parton valami csupasz, fakósárgás kikötőhivatalféle rémlik, mint a Kilátástalanság emléke." (Lázár Béla: Gulácsy Lajos Dekadens festő. Budapest, Amicus, 1922. 23. Repr. 4.)

      A fentiekből kiderül, hogy a szakirodalom ismert egy Verlaine képet Gulácsytól. Ezt 1922-ben az Ernst-Múzeumban rendezett gyűjteményes kiállításán szerepeltették is. (kat. 2. Olajfestmény, magántulajdon.)Hogy még egy kompozíciós variánsa készült pasztellel, azt a most felbukkant mű tanúsítja. A mű hitelességét megkérdőjelezhetetlenné teszi az a tény, hogy a Tamás Galériában 1933-ban bemutatott emlékkiállításán két tételt is találunk Verlaine címmel (kat. 12. És 46. Mindkettő magántulajdonban). Származási helye is elsőrangú. A gyűjteményi cédulán szereplő név dr. Neményi Bertalanra, a kor egyik legjelentősebb gyűjtőjére vonatkozik, aki az egykorú telefonkönyvek szerint valóban a Kertész u. 42-44-ben lakott. Hogy a Neményi gyűjteményből mikor került ki a mű, nem tudjuk, de mindenképpen örülnünk kell annak, hogy a gyűjtemény jelentős részével együtt nem az "elrabolt" műkincsek sorát gyarapítja.
      (The "Sacco di Budapest" and depredation of Hungary 1938-1949. Szerk. Mravik László. Budapest, 1998. 383-396.)

      Ezen az igen bonyolult, pontosan nem is megfejthető jelentésű képen a mély vallásosságba menekült költőfejedelmet ábrázolja Gulácsy. Azt az embert, aki már nem azt kérdezi, hogy "Későn jöttem? Korán? Miért? Mit keresek én e világban" (Caspar Hauser dalol), hanem, aki mélyen átélt katolicizmusában "féktelen életére" keres "szelid és naív megoldást." A kompozíción három fejet látunk: a bal felső sarokban talán egy múltból felsejlő árnyat, középen a lecsukott szemű, áhítatba merült költőt, akinek fél arcára egy koponya konturja vetül. A bal kézben tartott hosszú fehér, karcsú sárga lánggal égő gyertya és a rózsafűzér az imádságban megtalált Krisztus világosságának jelképe, a koponya a vezeklők és a remeték attributumaként a földi dolgok hiábavalóságának szimbóluma.
      Részlet a Magyr Nemzeti Galéria adatszolgáltatásából

  24. Gulácsy Lajos - Karosszékben ülő leány (Bálozó nő)
    1. A nő
      Gulácsy Lajos 1910 körül készült festménye, a méretével is tekintélyt parancsoló Karosszékben ülő lány című kép a festő legreprezentatívabb női portréja.
      Az életmű legnagyobb arcképével csupán a szintén ebben az időszakban megszületett remekmű, a Régi instrumentumon játszó hölgy állítható párhuzamba. E két alkotás ismét ráirányítja figyelmünket arra, hogy Gulácsy talányos művészetét milyen mélyen determinálta a nőkhöz való ellenmondásos viszonya, hogy életművében mennyire centrális szerepet kapott
      a nő és a nőiesség motívuma.
      A szerteágazó Gulácsy irodalom közös, már-már közhellyé váló tézise, hogy e festő művei egytől egyig hordozzák alkotójuk személyiségének, lelki alkatának félreismerhetetlen és összetéveszthetetlen kézjegyét.
      Minden alkotása rejtett önarcképként értelmezhető, mely természetesen egyedi vonásai mellett a kor karakterjegyeit is magán viseli. A most vizsgált kép,
      bár többen hangsúlyozták már az életműben szokatlan, józanabb, realisztikusabb festői megfogalmazását, mégis a maga teljességében feltárja Gulácsy lelki és művészi alkatának, s a szecesszió korstílusának számos alapvető vonását.
      Az elvágyódás - tér és idő könyörtelen béklyóitól szenvedő - érzése és a szecesszió sajátos, ellentmondásoktól feszülő nőképe egyaránt kibontakozik Gulácsy portréján.
      Ahogy a századforduló szecessziós művészete egyforma lelkesedéssel nyúlt a szűzi tisztaságú, elérhetetlen szépségű hölgy és a femme fatale démoni erővel felruházott nőtípusához, úgy Gulácsy nőkhöz való viszonyát is szélsőségek jellemezték: képein és irodalmi alkotásaiból a bálványozó, mitikus magasságokba emelő lelki szerelem éppen úgy kiolvasható, mint a vad, már-már bizarr érzékiség és a veszélyes erotika. Legtöbb festményén tágra nyílt szemekkel, révedő pillantásokkal, légiesen könnyű mozdulatokkal tűnnek fel főszereplői: időtlen látomások, melankolikus hangulatban fürdő tünékeny víziók.
      A Karosszékben ülő lány című festmény nőalakja azonban Gulácsy egy kevésbé ismert, különlegesebb hangján szólal meg. A bájos kacérsággal oldalra pillantó szempár, a dús hajkoronát finoman megérintő, elmélázó ujjak, és a sikkesen tartott kéz rafinált motívuma ezen a művön is megidézi a festő jól ismert, mesebeli hölgytípusát, ám itt egy valódi, hús-vér nő elevenedik meg,
      akinek kacér tekintete mögött telt érzékiség rejlik.
      Gulácsy szinte soha nem festett konkrét, hagyományos értelemben vett portrét, alkotói módszerében mindig az emlékezet, az álom és az öntudatlan vízió formálódott képpé. A vizsgált alkotásban a női princípium általános jellegzetességei revelálódnak, és természetesen a festő saját lényének minden képén felbukkanó jellemrajza ölt testet: gáláns, széptevő alkatának feminin vonásai, túlfinomult, groteszkbe hajló nárcizmusa, szenvelgő tetszeni akarása.
      A nő áradó, szemlélődő létezése a lekerekítettség érzetében, az ismétlődő íves formák - a kép egészén végigvonuló - sorozatában is kifejeződik.
      A két kar által kijelölt kör, s benne a dekoltázs koncentrikus vonala,
      az arc hangsúlyos kerekdedsége, a tobzódó hajkorona és a fotel ívelő formái egyaránt a nőiességhez kötődő formai alapvonás, a lekerekítettség hordozói.
      A jobb kéz rafinált érzékisége, a vállhoz emelt kar vénuszi mozdulata
      csak látszólag a magába feledkező, elgondolkodó modell akaratlan gesztusa. Valójában a kacér nőé, aki csupán színleg önfeledt, valójában tudatában van kihívó, ingerlő mivoltának. Szemérmesen félre pillant, s ezzel mintegy felszólítja nézőjét az önfeledt, gátlásokat ledobó vizsgálódásra. A bal kezében tartott tükör jellegzetes női attribútum, a külvilágnak szóló szépítkezés kelléke, a Gulácsyra oly jellemző nárcizmus eszköze. Mindemellett persze a művészet örök szimbóluma is, hisz tükröződő felületén új, magába záródó világ születik, s mint a festő a vásznon, síkká transzponálja a háromdimenziós világ tünékeny élményét.

      Az ihlető hagyomány
      A nyugodt, csendes, időtlenséget sugárzó hangulat, a tradicionális beállítás és a redukált, szűk regiszteren szóló kolorit a rokokó festészet jól ismert remekműveit idézi, az egymásba finoman átúszó foltok, a lazúros és tömör ecsetvonások lüktetése és a rajzos bekarcolások azonban Gulácsy karakteres művészi kézjegyei: segítségükkel olyan érzéki függönyt borít a látvány külső burka elé, mely a kezében tükröt tartó lány képét elemeli a valóság köznapi világától.
      Az életmű ismeretében nem meglepő az a szoros formai és tartalmi kapcsolat, mely képünket a művészettörténet tradicionális kánonjához köti. A beállítás, a kivágat, az alak és a háttér kapcsolata,
      valamint a jobb oldalra félrehúzott - az elrekesztés-feltárulkozás színpadias gesztusát hordozó - vörös kárpitfüggöny egyaránt az arcképfestészet
      klasszikus európai hagyományába illeszkedik. Gulácsy festményei és írásai jól megragadhatóan közvetítik számunkra alkotói hitvallásának történelmi- és stíluseszményeit, sőt számos korabeli fotó teszi nyilvánvalóvá szinte bizarr vonzódását az elmúlt századok letűnt, idealizált atmoszférája iránt. A Karosszékben ülő lány leginkább a XVIII. század klasszikusait idézi: stiláris jegyei elsősorban Watteau és az angol portréfestők, Joshua Reynolds és Thomas Gainsborough műveivel rokoníthatók, de sok tekintetben Goya alkotásaihoz is közel állnak. Gulácsy esetében ezek
      a formai idézetek - stílusának számos karakteres vonásához hasonlóan - a jelen gyötrő realitásától való elszakadást szolgálják,
      kilépést a jelenségvilágból, elemelkedést a konkrétumtól. Így válik kezében a műtörténeti analógiák látszólag sematikus felidézése a belső emóciók,
      a lelki tartalom kifejezésének eszközévé: Gulácsy kezében ez is csupán álarc, melynek segítségével kendőzetlenül szólhat önmagáról. Írásaiban több alkalommal idézi Oscar Wilde gondolatát, mely megvilágítja művészetének egyszerre rejtőzködő és feltárulkozó alapvonását: "Az ember legkevésbé önmaga, ha saját személyében beszél. Adjatok neki álarcot, és az igazat fogja mondani."

      Találkozás a képpel
      Gulácsy monográfusa, Szíj Béla a következő szavakkal méltatta a most elemzett festményt: "A valószerűbb létnek, az érzékletesebb és határozottabb testi formálásnak egyik legszebb példáját találjuk azon a festményen, amelyen reneszánsz portrékra emlékeztető módon tájképi háttér előtt jelenik meg a sugárzó szépségű fiatal leány. Bár a művész a hús-vér test érzéki szépségét ünnepli itt, mégis megőrzi a szellemi, esztétikai mondanivaló elsőbbségét. Lehetetlen észre nem vennünk emberben, tájban, környezetben a lírai átköltő erőt."
      Az első tudományos igényű Gulácsy-monográfia írója, Szabadi Judit a most bemutatott festmény tavalyi kiállítása kapcsán idézte fel első találkozását a Karosszékben ülő lánnyal. Az idős Keleti Artúr, a festő talán legjobb barátja kísérte el őt még a hatvanas évek folyamán Gulácsy legendás gyűjtőjéhez, Smetana Ernőhöz és feleségéhez.
      "Mikor az idős házaspárhoz becsöngettem, valójában nem tudtam, hová kerültem. Csak annyit, hogy van eredeti Gulácsy képük. Amint beléptem a házba,
      már az előszobában megtorpantam, ahol ott függött az Álom a háborúról avagy A halál sziklája című kép, ez a drámai erejű vízió, amit éppen az I. világháború kitörése és a nyomában támadt patologikus jellegű megrendülés lökött a megbolydult szellemű festő képzeletéből a felszínre.
      Lassanként úgy éreztem magamat, mintha egy elvarázsolt kastélyba kerültem volna. Újabb ajtók, újabb rejtekek, újabb különösen becses, kiemelkedő értékű művek! Gulácsy Lajos szellemisége ott élt valamennyi szobában.
      Amikor a villában kinyílt az utolsó ajtó, az fedte el eddig a legnagyobb meglepetést keltő műveket. Egy helyre került egy Krisztust ábrázoló festmény és a Karosszékben ülő lány (Bálozó nő), olyan képek, amelyekről soha nem olvastam, soha nem hallottam, amelyeknek nem ismertem a rokonait, amelyekkel talányként szembesültem.
      A szép nőt aranyló toilettjében, hajába tűzött virággal és felékszerezve úgy ábrázolta a festő, mintha egy színházi páholyban ülne, melyet borvörös függöny szegélyez, bár az elkeskenyedő ujjú, elegáns kezében tartott tükör és a neobarokk fotel éppúgy ellentmond ennek, mint a szabadba nyíló háttér.
      A tájkép légies káprázatként vetül a pompás testű bálozó nő mögé, és ebben már rá lehetett ismerni a mesterre, hiszen az almazöld égen a rózsapírban fürdő felhők Gulácsy kedvenc "rokokó" színeit idézték, melyeket oly gyönyörködve fedezett föl Watteu festészetében."


      A költők festője
      Vannak művészek, kik szinte gyönyörűséget lelnek abban, hogy alkotásaikkal gáncsot vessenek a feléjük közeledő nézőnek. Csak annak engednek utat, aki igazán felkészült az élményre, akit érzékenysége, szenzibilis lelki alkata és empatikus képessége méltóvá teszi a teljes kitárulkozásra,
      a mű teremtőjével létrejövő intim érzelmi közösségre.
      Számukra azonban egy sajátos, öntörvényű, csupán a kiválasztott kevesek számára feltáruló rejtett és titokzatos dimenzió nyílik meg. Személyes, meghitt találkozás ez a mű alkotójával, mely persze végső soron a nézőt, mint minden igazi lelki katarzis, önmaga belső világának addig nem ismert, mélyen fekvő, sokszor tudattalanul elfedett rétegeivel szembesíti. Gulácsy alkotásai tökéletes példák erre a nehezen megérthető, keveseknek kibomló, de azoknak teljes valójukat megragadó, megrázó művészetre.
      Műveivel olyan szorosan fonódik egybe személyiségének titokzatos,
      sejtelmes belső világa, hogy csupán ezen keresztül, ennek ismeretében tehetünk kísérletet képeinek megragadására. S éppen mert minden műve személyes vallomás, a művész - mintha félne lelkének belső titkait avatatlan kezekbe adni - tudatosan rekeszti el a megértéshez vezető gyors, könnyen járható utakat.
      Nem véletlen, hogy első méltatói szinte kivétel nélkül művészek voltak: a lélek finom rezdüléseit érzékenyen követő írók és költők, akik ösztönösen rátaláltak a megértéséhez vezető utakra,
      melyek bár kevesek által bejárhatók, de annál mélyebb és megrázóbb élményeket ígérnek.

      Proveniencia: egykor Smetana Ernő gyűjteményében
      KIÁLLÍTVA: - Gulácsy Lajos emlékkiállítás. Székesfehérvár, István király Múzeum, 1966. - Gulácsy Lajos képek a Smetana-gyűjteményből. Fővárosi Képtár, Kiscelli Múzeum, 2008.

      Reprodukálva
      - Szíj Béla: Gulácsy Lajos. Budapest, 1979. XXVI, színes kép
      - Szabadi Judit: Gulácsy Lajos, Budapest, 2007. 131. o. 96. kép
      - Marosvölgyi Gábor: Gulácsy Lajos, Budapest, 2008. 246. o. 52. kép
      - Gulácsy Lajos képek a Smetana-gyűjteményből.
      Katalógus. Szerk.: Fitz Péter, szöveg: Szabadi Judit.
      Fővárosi Képtár, Kiscelli Múzeum, 2008.

      IRODALOM
      - Lehel Ferenc: Gulácsy Lajos dekadens festő. Budapest, 1922.
      - Szíj Béla: Gulácsy Lajos. Budapest, 1979.
      - Szabadi Judit: Gulácsy Lajos. Budapest, 1983.
      - Gulácsy Lajos: A virágünnep vége. Budapest, 1989.
      - Szabadi Judit: Gulácsy Lajos. Budapest, 2007. 135-136. l.
      - Marosvölgyi Gábor: Gulácsy Lajos. Budapest, 2008.
      - Gulácsy Lajos képek a Smetana-gyűjteményből.
      Katalógus. Szerk.: Fitz Péter, szöveg: Szabadi Judit.
      Fővárosi Képtár, Kiscelli Múzeum, 2008.
      MP

  25. Gulácsy Lajos - Görög kert
    1. "Nagyon szeretem Gulácsyt" - írta meglepő személyességgel 1909 őszén
      Füst Milán a Nyugat hasábjain. "Meleg, kedves, intimus, egészen a szívem szerint való ez a művészet" - jellemezte a festő alkotásait, majd néhány mondatban Gulácsy sajátos képi világát, a történelmi múltból merítő, a régi korokból ihletet nyerő témaválasztását is megidézte: " én ilyennek szeretném látni a festett történelmet. Tehát nem történelemnek, de művészetnek. " a festő ne kopizáljon, híven másolva a kort, hanem lelket adjon, és érzést, az impresszióját, ahogyan megérezte a régi életet és embert."
      Gulácsy élénk vonzalma a történelmi miliőhöz minden bizonnyal összefüggött a jelentől való menekülés belső vágyával. Szinte minden alkotása az emlék és az álom határán egyensúlyoz, s igazi ritkaságnak számít, ha egy-egy művét
      a pillanatnyi látvány elbűvölő ereje ihletett. Maga is előszeretettel öltötte magára elmúlt korok - sokakat megmosolyogtató - kosztümjeit, sőt a hétköznapok során is gyakran járt reneszánsz vagy rokokó stílusú ruhadarabokban.
      Képein az ábrázolt épületek és a szereplők által hordott kosztümök emelik az ábrázolás témáját a jelenből a történelmi múlt kulisszái közé.
      A Görögkert című festményen Gulácsy izgalmasan ütközteti a két korjelző képelemet: a háttérben feltűnő épület, egy ókori templom a görög antikvitás világába repíti a néző képzeletét, míg az előtérben feltűnő alakok ruházata a reneszánsz hangulatát idézi. Ahogy Gulácsy monográfusa, Marosvölgyi Gábor írja, a képen valójában "kettős emlékezésről van szó, az antikvitásra ’emlékező’ reneszánsz emlékképpé válásáról. A festmény legszembetűnőbb vonása a naplementét jelző vörös alaptónus szintén a múlt képi jele, amelyre vázlatosan felvitt ligetes facsoport között álldogáló, páros és magányos alakok simulnak, akár egy színdarab szereplői. Itt is az idillikus, de már a hanyatlás sejtelmével terhelt múltidézés tanúi vagyunk, de Gulácsy a legkevésbé sem a múlt rekonstrukcióját hajtja végre, hanem az emlékké válás folyamatát érezteti."
      A Görögkert című kép - melyet Szabadi Judit, a festő első monográfusa az oeuvre egyik legfontosabb darabjának tekintett - újra eszünkbe juttatja Edgar Allan Poe egyik híressé vált sorát, mely Gulácsy egész életművének mottója is lehetne: "Bizonyosság csak az álmokban van." Valóban: a pillanatról pillanatra változó,
      új és új alakot öltő reális valóság csalfa tünékenysége helyett az élmény átszűrt
      és letisztult, ösztönös tudással feldúsult eszenciája, az álom hordozhatja
      a csalfa káprázat mögött megbújó felsőbbrendű igazságot. Gulácsy ezt a rejtőző, illékony tartományt kereste művészetével, ezt akarta meglátni, megragadni
      és képein, így a Görögkert című alkotásán is mások számára láthatóvá tenni. Költő-festőként, művész-alkimistaként a bölcsek kövét kereste, a módszert, mellyel végre a függöny mögé tekinthetünk.

      PROVENIENCIA
      A képet - Gulácsy Lajos saját kezű feljegyzése szerint - 1912-ben "Dr. Rajzné Úrnő" vásárolta meg Orosházán, többek között a Régi instrumentumon játszó nő című festménnyel együtt. Később Csáky Maronyák József
      gyűjteményébe került

      KIÁLLÍTVA
      Gulácsy Lajos gyűjteményes kiállítása. Rónai Dénes fotóművész műterme, 1912. március. (Feltehetően)
      Gulácsy Lajos és Erdei Viktor vándorkiállítása. Szeged, Békéscsaba, Orosháza, 1912. június-július
      Gulácsy Lajos emlékkiállítás. Székesfehérvár, István király Múzeum, 1966.
      A varázsló kertje. Gulácsy Lajos festőművész gyűjteményes kiállítás, KOGART, 2008.

      REPRODUKÁLVA
      Szíj Béla: Gulácsy Lajos. Budapest, 1979. XIV. színes kép.
      Szabadi Judit: Gulácsy Lajos. Budapest, 1983. 149. l.
      Szabadi Judit: Gulácsy Lajos. Budapest, 2007. 137. l.
      Marosvölgyi Gábor: Gulácsy Lajos. Budapest, 2008. 106. oldal és 122. színes tábla

      IRODALOM
      Lehel Ferenc: Gulácsy Lajos dekadens festő. Budapest, 1922.
      Szíj Béla: Gulácsy Lajos. Budapest, 1979.
      Szabadi Judit: Gulácsy Lajos. Budapest, 1983.
      Gulácsy Lajos: A virágünnep vége. Budapest, 1989.
      Szabadi Judit: Gulácsy Lajos. Budapest, 2007.
      Marosvölgyi Gábor: Gulácsy Lajos. Budapest, 2008.
      MP

  26. Gulácsy Lajos - A bolond és a katona
    1. Mint egy emlékben halványuló még régebbi emlék, úgy bukkan elő Gulácsy A bolond és a katona című festményén a kép teréből kilépni készülő fiatal pár. A rózsaszín ruhás nőalak a Rippl-Rónai József litográfiáival 1895-ben Párizsban megjelent Les Vierges (A szüzek) című kötet nőalakjait idézi. Talán szándékos utalás és tisztelgés a modern magyar festészet egyik legkiemelkedőbb úttörője előtt, kinek művészetéről Gulácsy több alkalommal is a csodálat hangján írt. A hölgyet kísérő reneszánsz öltözetű lovag pedig maga Gulácsy, aki számos korábbi művén és róla készült fotográfián is hasonló kosztümben jelenik meg. Azonban kíméletes öniróniával Gulácsy a bohócruhás figurában is önmagát mintázta meg. A tovatűnt álmok és parázsló emlékek között bolyongó képzelgő bolond szerepe, szintén Gulácsy egyik kedvenc álcája volt. Hű kifejezője a teljes lényét betöltő szép és finom dolgok iránti nosztalgikus vágyakozásnak. A művész bolondként emlékszik korábbi önmagára, régmúlt vágyai öltenek alakot festményén. A vörös barettes figura nincs felruházva katonai kellékekkel, a fejfedőjébe tűzött egyszerű lúdtoll Gulácsy ikonográfiájában szintén a bolond attributumaként ismert. Gulácsy művei a különböző történeti korokból, olvasmányélményekből valamint túlburjánzó fantáziájából felépített álomvilágának kivetülései. Így ez csupán egy lehetséges olvasata a festményen látható titokzatos jelenetnek.

      PROVENIENCIA:
      Dr. György Ernő, majd családjának tulajdonában

      KIÁLLÍTVA:
      Gulácsy Lajos emlékkiállítás, István Király Múzeum, Székesfehérvár, 1966. május 8-június 26.
      A varázsló kertje. Gulácsy Lajos gyűjteményes kiállítása, KOGART Ház, Budapest, 2008. március 15-július 20.

      REPRODUKÁLVA:
      Szabadi Judit: Gulácsy Lajos. (album) Corvina Kiadó, Budapest, 1969. (14. tábla) Filmvilág, 1973. február, 16. évfolyam 2. szám
      Szíj Béla: Gulácsy Lajos. Corvina Kiadó, Budapest, 1979, (XXI. tábla)
      Szabadi Judit: Gulácsy Lajos. Szemtől szemben-sorozat, Gondolat Kiadó, Budapest, 1983. (113. oldal)
      A virágünnep vége. Gulácsy Lajos összegyűjtött írásai. A kötet szövegét és képanyagát válogatta, szerkesztette és az előszót írta Szabadi Judit, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1989. (XIX. színes tábla) Családi Kör, 2001. október 11, 41. szám (címlap)
      Gerevich József: Lány a szekrényben. Osiris Kiadó, 2005. (címlap)
      Szabadi Judit: Gulácsy Lajos. Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2007. 183. kép
      Marosvölgyi Gábor: Gulácsy Lajos. Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, Budapest, 2008. 33. színes kép

       

       

       

       

       

  27. Gulácsy Lajos - A mulatt férfi és a szoborfehér asszony
    1. Sokan sokféleképpen értelmezték már Gulácsy Lajos művészetének történelmi vonatkozásait. A par excellence életművész festő pályáján szinte minden mindennel összefügg. "A művészetet tanítani, vagy tanulni nem lehet. Ez nem pálya – ez élet." – írja egy helyütt Gulácsy. A jelen és a múlt, a megfestett motívum és a mögötte húzódó szimbólumrendszer, allegóriák és allúziók széles tárháza egy szövevényes időutazás részletei változtatják mesebelivé nemcsak az életmű minden egyes darabját, de a művész pályájáról alkotott képet is. Tovább árnyalja a helyzetet, hogy Gulácsy jelentős irodalmi munkássággal is megajándékozta utókorát. Írásai pedig nem egy esetben közvetlen összefüggésbe hozhatók festményeivel, grafikáival. A festő népszerűségének talán egyik legfőbb titka, hogy életművének értelmezési lehetősége határtalan, az asszociációk gazdag tárházával, a valóság és mese határainak összemosásával.

      De vajon ez a drámai végkifejletbe torkolló pálya csupán időutazás, régmúlt korok emlékei, mesebeli díszletek és réveteg bolyongások véget nem érő meséje? Valóban csak egy eltévedt, hóbortos lovag alig két évtizedes kísértése, egy lovagé, aki betegséggel, nélkülözéssel dacolva tíz körmével kapaszkodik Itália legendákkal átitatott utcaköveibe?
      "Tévedésed a legnagyobb, Lavelais. Értem jött a múlt. Felkeresett. Tévedésed ugyanaz, mint minden esztétának. – Hiszen reám nem az idő, a káprázat hatott. Nem keresek összefüggést a mű és a kor között, melyben az megszületett. Elém véletlensége egy meglátás titkos pillanata sodorta, mint akáciák illatát egy ázott kertben egyszer." – adja meg a választ a Didóban Gulácsy. Művészetének elvágyódás élménye nem egyszerűen egy más-kor kósza pillanatainak felvillantása, hisz Gulácsy maga is aktív részese, sőt elszenvedője ennek az időutazásnak. Alkotói szerepvállalása sokkal inkább a művészet totális kiterjesztésére irányul; túl az ideákon és a menekülésen, a maga szenzuális teljességében igyekszik megélni Itália középkori világát, álmokkal és mesékkel átszőtt, semmihez sem fogható auráját. Nem egyszerűen kellék számára ez a világ, sokkal inkább egy létező test és képesség, mely egyedüliként nyújt segítséget számára a fizikai lét elviselésében és fenntartásában.

      Gulácsy szerelem-tematikája a lovagi trubadúrtól, a rokokó fülledt erotikájáig széles skálán mozog. Míg a középkori alakjait inkább hús-vér figurákként láttatja, addig rokokó "modelljei" baba-, vagy bábszerűségükkel tűnnek ki az életműből. Az érzékiség, a testi vágyak dominálnak ez utóbbi képeken, melyek inkább sóvárgó erotikus képzelgések, semmint a lovagias, távolságtartó szerelem eszményének fennkölt balladái. Mindeközben az elvágyódás legalább akkora jelentőséggel bír ezeken az erotikus töltetű képeken, mint a festő kora iránt érzett megvetésében és félelmében. "Soha ne élj a mának – Várakozások bírnak egyedüli értékkel. A holnap, mely nem lesz soha egészen a tiéd. A pillanat végtelenséggel ér fel, ha el tud velünk hitetni egy nem létező örömöt." /Didó/
      Évődő figurák, a nő visszahúzódó, makulátlan jelleme és a mulatt férfi démoni alakjában testet öltő buja vágy A mulatt férfi és a szoborfehér asszony című kép feszültségének alapja. Álom, tünemény, ábránd és káprázat játssza a főszerepet a festményen, melyből mégis titokzatosság, a pillanatnyiság mögött bujkáló időtlenség árad.

      Az érzéki vágyak és az erotikus fantáziák megidézésén túl azonban létezik egy másik, talán legalább ennyire izgalmas olvasata Gulácsy különleges festményének. A szoborfehér nő és a mulatt férfi együttesét látva ugyanis önkéntelenül merül fel a kérdés: vajon a kép nem mutat-e párhuzamot C. G. Jung személyiségmodellekről szóló híres elméletével? Mintha Gulácsy saját ellentétes személyiségjegyeit csempészte volna e két egymástól oly távoli, s mégis összetartozó figurába!
      Jung az emberi személyiség jegyeit néhány archetípusra vezette vissza. Elméletében különleges jelentősséggel bír két alapvető típus, az "animus" és az "anima", melyek az egyén saját ellentétes nemiségével hozható összefüggésbe. Minden ember személyiségében létezik egy férfi és női oldal. A nő lelkében élő férfi az "animus" és a férfi lelkében élő nő az "anima". Az elállatiasult vad férfi, valamint a félénk és visszahúzódó női szerepek akárcsak egy bábjáték karakterei, állandóan váltogatják és nyomják el egymást az élet színpadán. E két jellem mindegyikére bőségesen találunk példákat Gulácsy literatúrájában és festészetében egyaránt. A filigrán miniatűr, álomszerű nőalakoktól egészen a már-már perverz erotikus, démoni szeretőkig számtalan típus és karakter jelenik meg írásaiban, és festészetében. Elképzelhető, hogy ennek az igencsak kézzelfogható gondolatnak egyfajta vizuális átirata lenne A mulatt férfi és a szoborfehér asszony? Mintha Gulácsy saját énképének kivetítésére használná fel e két titokzatos, az időtlenségben várakozó figuráját! Mintha saját önarcképét alkotná meg bennük, önmaga jellemrajzát tárva ezzel elénk.

      Amennyiben e feltevést elfogadjuk, Gulácsy festészetének értelmezése kapcsán egyszersmind az is felmerül, hogy az álarcok, a maskarások és a mesebeli figurák pusztán Gulácsy saját komplex személyiségének kivetítését szolgálják-e az életműben. Mintha Gulácsy egyetlen vágya az önkifejezés volna, egyfajta jó értelemben vett exhibicionizmus, melynek csak álarcokba és szerepekbe bújva képes feltűnés nélkül eleget tenni a művész. Festészete nem egyszerűen költészet – régmúlt korok megidézése és testetlen kalandozás – hanem totális művészet, az önkifejezés legelemibb, legszubjektívabb módja, a jungi értelemben vett archetipális karakterek "belénk égetett" ősi jelentésrétegein keresztül.

      Talán könnyebb e kérdést egy, a mához közelebb álló művész, Frederico Fellini munkásságán keresztül bemutatni. Fellini felvállaltan saját énképének kivetítésére törekedett filmművészetében. Akárcsak Gulácsy, karakterek széles tárházát teremtette meg alkotásaiban. Alakjai mesebeli és képzeletbeli figurák, megannyi kép, pontosabban álomkép. Ezek az életre hívott lények mindannyian belőle erednek, tulajdonképpen Fellini arcai, személyiségének különböző karakterei. Éppen ezért oly fontos művészetében már a kezdetektől az arcok és fejek díszítése, maszkírozása, hihetetlen fejfedőkkel, elképesztő sminkekkel. Gondoljunk például az Édes életre, a Rómára vagy a Satyriconra. Ahogy Szabolcsi Miklós írja: "Fellini mindig önmagáról szól – a világ, a kor változó eseményeit csak önmagán keresztül látja. Minden műve mindig önarckép is. És önarcképe legtöbbször történeti, kultúrtörténeti rétegekbe ágyazottan jelenik meg."
      Különös, hogy ezek a megállapítások mennyire igazak Gulácsy festészetére is. Gulácsynak – akárcsak Fellininek – minden teremtményéhez ugyanaz a viszonya: a művész bábjátékos. Minden báb az övé, s egyik sem tekinthető ellenségének, képein nincsenek igazán negatív szereplők, mert minden figurája a saját legbelsőjéből ered; mindent szeret maga körül. Míg Fellini furcsa figurákat megörökítő fényképgyűjteményből "dolgozik", addig Gulácsy szépirodalmi írásaiban teremti meg saját karakterfiguráit s velük együtt "magánmitológiáját".

      Miközben az arckeresésnek van egy szociális dimenziója is: a normálisból kilógó emberekkel való azonosulás igénye. Innentől Gulácsy képei - és Fellini filmjei - nem tekinthetők másnak, mint karneváli felvonulásnak.

      Kortársai közül talán Kárpáti Aurél volt az egyetlen, aki valódi mélységében felismerte Gulácsy művészetének jelentőségét. Nem véletlen, hogy ő volt az első, aki Csontváry piktúrájához hasonlította képeit. Felismerte, hogy alkotásain nem a múlt andalító mesevilága bír döntő fontossággal, sokkal inkább Gulácsy saját vágyképeinek jelenidejű, vizionárius és drámai kiírása jelentik az életmű igazi értékét. "Sejtelmes mesehangulatok, különös álomjelenségek kifejezője volt Gulácsy Lajos. A múlt páratlan vizionáriusa, akinek festői képzelete és előadásmódja azonban sokkal több kapcsolatot tart a legmaibb jelennel, mint a képtárakban felhalmozott múlt művészetével. ... Ez a kivételes tehetségű művész - Csontváryhoz hasonlóan- napjaink víziós festészetének előhírnökei közé tartozott, akiben a sokszor felemlegetett betegségénél fontosabb stílusalakító, teremtő művészi adottságok éltek.’

      Kiállítva
      Gulácsy Lajos kiállítása. Rónai Dénes Szalonja, Budapest, 1912. (katalógus nélkül)
      Gulácsy Lajos gyűjteményes kiállítása. Ernst Múzeum, Budapest, 1922. szeptember, katalógus: 31.
      Megfestett álmok. Mese, látomás, álom a magyar művészetben 1903–1918. Freud Museum, London, 2003. november 12. – 2004. január 18.; Ernst Múzeum, Budapest, 2004. március 14. – április 25. katalógus: 30.
      A varázsló kertje – Gulácsy Lajos festőművész gyűjteményes kiállítása. KOGArt, Budapest, 2008. március 15. – július 27.

      Kiállítva és reprodukálva:
      Gulácsy Lajos emlékkiállítás. István Király Múzeum, Székesfehérvár, 1966. május 8. – június 26. katalógus: szám nélkül
      A magyar festészet rejtőzködő csodái – Válogatás magyar magángyűjteményekből II. Mű-Terem Galéria, Budapest, 2005. szeptember 10. – október 9., 15.

      Reprodukálva:
      Szabadi Judit: Gulácsy Lajos. Corvina Kiadó, Budapest, 1969. tábla: 16.
      Szíj Béla: Gulácsy Lajos. Corvina Kiadó, Budapest, 1979. tábla: XX.
      Szabadi Judit: Gulácsy Lajos. Gondolat Kiadó, Budapest, 1983. oldalszám nélkül
      Gulácsy Lajos: A virágünnep vége. Összegyűjtött írások Gulácsy-képekkel. Szerk.: Szabadi Judit, Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1989. tábla: XIII.
      Király Erzsébet: "Gáláns ünnepség". Rokokó reminiszcenciák a magyar festészetben 1870 és 1920 között. Művészettörténeti Értesítő, 1991. 3–4, 145.
      Marosvölgyi Gábor: Gulácsy Lajos. Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, Budapest, 2008., 120. kép
      KG

       

       

       

  28. Gulácsy Lajos - Lány virágzó vadrózsabokorral (Csipkerózsa)
    1. E női arckép első tulajdonosa a századelő írótársadalmának egykor legendás, ma már kevéssé ismert alakja, Sas(s) Ede (1869-1928), akit kortársai "az irodalom mindenesének" neveztek1, hiszen úgyszólván minden irodalmi műfajban kipróbálta magát. Nem idegenkedett az ifjúsági irodalomtól sem  (történeteket írt például Rin-Tin-Tinről, a híres farkaskutyáról), sőt "Bocs Bálint" álnéven meséket is írt. Korán felismerte az új média, a film jelentőségét is, több némafilm forgatókönyvének írója, dramaturgja .
          

      Igazi hírnevét azonban a főként Nagyváradon kifejtett szerkesztői munkájának köszönhette. Ez a város tekinthető leginkább maga választotta pátriájának. 1891-től a "Nagyvárad" című politikai napilap segédszerkesztője, 1893-95 között felelős szerkesztője, 1898-tól az I. világháborúig főszerkesztője.
          

      Itt találkozhatott először Sas Ede Gulácsy Lajossal és művészetével. Azon túl, hogy Gulácsynak rokonai éltek a városban és annak vonzáskörzetében,  három ízben is szerepelt itt kiállítóként: először 1908. áprilisában a "Magyar Művészet Műkereskedés" Rózsa Miklós által rendezett tárlatán, majd 1909. júniusában Bölöni György rendezésében a MIÉNK művészcsoport vendégművészeként, végül 1911. májusában Erdei Viktor társaságában.
            

      Kettőjük számára a legfontosabb nagyváradi összekötő láncszem Gulácsy Lajos jóbarátja, Dutka Ákos, aki ebben az időben Sas Ede beosztottjaként dolgozott a "Nagyvárad" című lap szerkesztőségében. Tőle tudjuk, hogy Sas Ede szívesen vásárolt műtárgyakat2, és figyelmét minden bizonnyal ő hívta fel barátja, Gulácsy Lajos művészetére, akinek első, 1908-as szereplését a "Holnaposok" matinéi kísérték, így a tárlat progresszív művészeti eseménynek számított a városban.
            

      Sas Ede és Gulácsy Lajos azonban nemcsak személyesen ismerték egymást, hanem szinte baráti jó viszony állt fenn közöttük. Maga Gulácsy vall erről egyik, feltehetően Olaszországból, édesanyjához írott levelében, amikor arra kéri az akkor éppen Székelyhídon, a rokonainál nyaraló édesanyját, hogy  tegyen egy kirándulást Nagyváradra, és járjon közbe a püspökségen valami egyházi megrendelés reményében:
            
            

      "Egy kellemes napot töltenél Nagyváradon. -Sas Edét is meglátogatnád, ki nagyon szívesen venné és kitűntetőnek ezt a látogatást (czím: Uri utcza). Ő mutattatott be a püspöknek, és szívesen tájékoztatna Téged ebben az ügyben."3
            
             

      A levél folytatásában részletesebben jellemzi Sas Edét, de ennél fontosabb az, hogy egy neki készítendő képről tesz említést:
            
            

      "Természetesen kérni semmit nem kell, csupán tehetségemre és képességeimre hivatkozni, és főleg arra, mily szívesen látnak az olaszok. Kissé lehet fenyegetőzni is. Megmondani, hogy ha a magyar társadalom így bánik a művészeivel, úgy külföld jobb talaj, és inkább ad teret. -Ezt Sas Ede ügyesen meg is írja a lapjában. Mond [!] meg neki, hogy a Madonnáját meg fogom festeni. [kiemelés tőlem, M. G.] Nagy róka az öreg, de jó ember, nagyon kedves, figyelmes ember. Imponálj néki Kedves jó Anyám fellépéseddel. -Mond [!], hogy a nagyváradi közösséggel egyáltalán nem vagy megelégedve, a művásárlás és pártolás igen sekélyes volt."4
             
             

      Az világosan kiderül az idézetből, hogy Gulácsy Lajos egy festményt ígért Sas Edének. Valószínű továbbá, hogy nagyváradi ügyeit előmozdítandó valóban elkészítette a képet, melyet "Madonná"-nak nevez. Lehetséges, hogy valóban egy Mária-képről van szó, de költői túlzásként egy olyan, ártatlanságot sugalló női arcképre is érthető a célzás, mint az itt látható festmény. Ezt megerősíti az, hogy nem ismerünk Sas Ede tulajdonából származó más Gulácsytól való női arcképet, hozzátéve, hogy Gulácsy Lajos ismert életművének női arcképeire nem jellemző a hagyományos Madonna-ábrázolás, sokkal inkább a Madonna-szerűség interpretációja.
            

      A levél pontos dátuma nem ismert, de egy közelmúltban zajlott nagyváradi kiállítására tesz célzást, valamint egy későbbi szöveghelyen az "idei" római művészeti kiállításra utal, melyen kiállították "Flamma Vestalis" című festményét, amire 1911-ben került sor5. Ezek alapján az 1911. májusában Erdei Viktorral közösen rendezett nagyváradi kiállítására utalhat, és a levél valamikor nyáron íródhatott comoi vagy cadenabbiai tartózkodása idején. Stíluskritikai megfontolásokból a szóban forgó női arckép is 1910 vagy 1911 körülre tehető, ami tovább erősíti a gyanút, hogy Gulácsy ezt a képet említi levelében.
            

      Mivel a kép hátoldalán semmilyen címke vagy jelzés nincs, feltételezhető, hogy Sas Ede  saját megrendeléséről van szó, és Gulácsy Lajos életében nem szerepelt kiállításon.
            

      A festmény a Sas családon belül öröklődött tovább egészen máig, bár egy idő után a családba beházasodó Dr. Markos György neve szerepelt tulajdonosként. Így történt ez a festmény nagy nyilvános szereplése alkalmából is, amikor 1966-ban kiállították a Székesfehérváron rendezett nagyszabású Gulácsy Lajos emlékkiállításon6.
            

      Gulácsy Lajos 1910 utáni festéstechnikájának felel meg, hogy a kép szinte valamennyi részén többszörös átfestés rétegei, míg a nőalak arcán és nyakán visszakaparások láthatók. Csupán az arc és a virágot tartó kéz formailag kidolgozott, a kép többi része, így a háttér virágos ágai, sőt a nő karcsú alakja is sejtelmesen elmosódott. A széles ecsetvonásokra pöttyök, festékfoltok kerülnek, melyek fellazítják a felületet, így a nő és a virágok elmozdulni látszanak a háttérhez képest, és vibrációjuk lebegés érzetét kelti.
            

      Ezt erősíti tovább a kép diszkréten bensőséges színvilága. Az egész festményt áthatja egy opálos ragyogás, mintha homályos ablakon át látnánk, vagy fakult fényképet néznénk. Éppen ez az emlékszerűvé tett kép a legfontosabb eredmény Gulácsy pályáján az 1910-es években. A szürkés árnyalatból minden jelenlévő szín részesül anélkül, hogy monokrómmá változna az összhatás. A  melegebb barnás, halványsárga sávokon szirmok rózsaszínnel futtatott fehére, a háttérben ezüstös gyöngyházfények, a hajban egy kis halványlila szalag villan meg.   
            

      A nő teste olyannyira feloldódni látszik környezetében, akárha áttetsző üvegből volna, az arc és a kéz táján megsűrűsödik anyaga, de ezeken a részeken is több ponton megbomlik a forma zártsága. Az arc esetében a finom ecsetvonások hálója alól az alap türemkedik elő, míg a bravúros ecsetkezeléssel kialakított kéz lendületes vonásai átlépnek saját kontúrjukon, birtokba veszik környezetüket, uralják azt; a kézfej és az ujjak markáns jelenléte jellé változtatja a virágot tartó gesztust.
            

      A festmény egyik stílusbeli előképének tekinthető a teljesen más tematikájú  Extázis c. (1908) kép, másrészt hasonló megoldást látunk, de  gazdagabb festőiséggel és komplexebb jelentésrétegekkel a  voltaképpen merőben ellentétes nőtípust, a századforduló femme fatale-ját megjelenítő a Kereveten fekvő nő c. (1908 k.) olajképen . 
            

      Az arckép által megidézett asztrális nőtípus virágokkal körülvett kompozíciója egészen az 1904-es Dal a rózsatőről című képig vezethető vissza. Az innen kiinduló nő-virág, nő-kert tematikai vonulat a szecesszió legjellegzetesebb képtémája, lényegében a stílus emblémája, hiszen a virág egyszerre lélekszimbólum és női jelkép; a nász és a gyász kísérője. 
            

      Gulácsy Lajos messzire eltávolodik e  szecessziós kiindulóponttól. A tájképi keretben megjelenő nőalak kertté változtatja a tájat, ugyanakkor a nő is fokozatosan a kert részévé válik, vegetatív létezési formába kerül, csak lelki és érzelmi vonásait őrzi meg, de ezek annyira felfokozódnak, hogy a Kert az ő érzelmi és szellemi aurájává formálódik (pl.: Rózsafa mellett álló lilaruhás nő, of., 1907-8; Rózsabokor mellett álló sötét ruhás nő, of., 1912 k., Kalapos nő rózsatővel, pasztell, 1914 k.).
             

      A vizsgált kép nőalakja azonban némileg eltér Gulácsy imént körvonalazott nőtípusától. Szőkés barna haja fiúsan rövid, arca kerekded babaarc, nincs rajta nyoma gazdag lelki életnek. Törzse oldalt fordul, arca háromnegyed profilban, tekintete pedig Gulácsy esetében szokatlan módon  kontaktust keres a nézővel. Ez a nézővel szembeforduló gesztus egyszerre nőiesen kihívó és gyerekesen dacos, a tekintet üressége arra vár, hogy megtöltsék tartalommal: látvánnyal és csodákkal. Már nem gyerek, de még nem nő: lány, azonban virágot tartó kezének kecsesen visszahajló íve, ujjainak rafinált mozdulata már a nőt sejteti. 
             

      Gulácsy Lajos különös vonzalmat érzett az egzotikusan szép, törékeny fehér virágok iránt, melyek írásaiban gyakran szerepelnek nőalakokkal párhuzamba állítva. Legtöbbször a cameliát, oleandert, orgonát, az olea fragranst és a rózsát említi. E virágokhoz vagy a törékenységig kifinomult nők  tartoznak (pl. Pauline Holseel-camelia, Nasi-camelia) vagy ártatlanságuk burkát feszítő szőke lányok (Aurelia-oleander, Emília).
             

      Egyik úti noteszában a kis női arcképhez nagyon hasonló módon kapcsolódnak össze a fehér virágok a szőke lány kiváltotta vággyal, amit ugyanakkor már az emlékezés melankóliája  színez, ráadásul megjelenik egyrészt a szembenéző tekintet dacos kihívása, másrészt a virágeső motívuma is, mint valami fehér mágia révülete : "Fejér virágok hullanak. Fejér virágok hullanak.
      Amália szép fejét reám hajtotta.
      Szőke hajának hullámjátéka, mint lágy, dallamos szimfonia zeng fülembe ábrándos, vibráló hangon, majd csöndes mélabúval.
      Amália hajfürtjei, mint ábrándos dallamok oly átlátszóak, oly tébolyítók.
      Most szembenéz velem. Most szembenéz velem.
      Elkábulásom álmai, zenéi ezek. Halk hullámok. Zsongó hullámok.
      Virágzó orgonafák illata. Halk hullámok. Zsongó hullámok.
      Messze, nagyon távol fény villan.
      Fátyoláradat. Körülfog egészen. Csillogó szilánkok."7
             
      A virágok Gulácsy festményein is komplex jelentésmezővel rendelkeznek.  A tárgyalt kis női arckép esetében  az ábrázolt virág a szirmok ovális formája , az ágak elhelyezkedése alapján, továbbá a képen ábrázolt lány és Gulácsy érdeklődésének figyelembevételével leginkább vadrózsa (rosa canina), azaz csipkerózsa lehet, mely tavasszal rózsás-fehér virágot bont, ősszel pedig piros bogyókat terem (talán véletlen egybeesés, hogy Sas Ede 1903-ban Csipkerózsa címmel adott ki kötetet). A képen látható rózsabokor tehát a tavaszi virágzás állapotában van, akár az általa körülölelt serdülő szőke lány. A tisztaság és áttetszőség utolsó pillanata ez mindkettejük számára, de lehet, hogy a kép már csupán ennek a pillanatnak az emlékképe.
       

      PROVENIENCIA:
      Sas Ede tulajdonában  a Sas(s)-Markos család tulajdonában [Dr. Markos György révén]

      KIÁLLÍTVA:
      Gulácsy Lajos emlékkiállítás, Székesfehérvár, István Király Múzeum, 1966. május 8. - június 26. [Hópelyhes nő címen]  
      MG

  29. Gulácsy Lajos - Vízió, 1914
    1. Gulácsy Lajos utoljára 1914 májusában utazott Itáliába, vágyai és képzeletvilága legkedveltebb színhelyére. Régi barátja, a festő-restaurátor Silvio Sartori és családja gondoskodásától övezve, Velencében műteremlakást bérelt és pár nap pihenést követően intenzív munkába fogott. Sartori egyik levelében így írt Gulácsy munkamódszeréről: "... ha Lajos elkezd festeni – akkor aztán se ebéd, se semmi, hanem csak fest egyfolytában, míg ki nem fárad. Ezzel pedig árt egészségének." Gulácsyt a zavartalan alkotómunkából a június 28.-án bekövetkezett szarajevói merénylet, majd az első világháború kitörésének hírei zökkentették ki. A tévképzetekkel és üldözési mániával kezdődő betegség súlyosbodásának következményeként Gulácsyt augusztusban beszállították a Velencéhez tartozó San Servolo szigeten lévő elmegyógyintézetbe, ahol kilenc hónapon át kezelték. Flora Manzonetto kutatásai alapján: "Sartori egyetlen ma élő fiának, Olindonak az emlékei szerint az [itt bemutatott] mű Gulácsy önarcképe, amely őt Szt. Lajosként jeleníti meg, míg a fátyolt viselő női alakban Sartoriné arcvonásait örökítette meg." A családi hagyomány szerint a festményt Gulácsy 1914 októberében, Sartori egy évvel korábban világrajött elsőszülött fia, Lionardo születésnapján ajándékozta a családnak. A közel kilenc évtizeden át lappangó remekművet a művész 1914-ben, feltehetően még kényszergyógykezelését megelőzően festette.

      Irodalom:
      Silvio Sartori levele özv. Gulácsy Lajosnénak, Velencéből Budapestre, 1914. augusztus 20; MNG, Adattár, 7126/1954. Közölve: Szíj Béla: Gulácsy Lajos, Budapest, Corvina, 1979, 184-185.
      Flora Manzonetto: [Gulácsy Lajos 1914–1915-ös velencei tartózkodásáról], gépirat, 2003.

      Reprodukálva
      Modern magyar festészet 1892–1919, szerk. Kieselbach Tamás, Budapest, 2003, 159. kép.
      RA

  30. Gulácsy Lajos - Önarckép reneszánsz öltözetben
    1. "Egy hivalkodó fiatalember" vallomásai

      "A mai napnak semmiféle jelentősége nem lett volna Florestanra nézve, csak mivel a Caffe Constanzában jól fölszörpintett a moscato spummantiból, jobb kedve kerekedett, és elhatározta, hogy valami különös, bolondos komédiát eszel ki. Sietve ment el ismert régiségárusához, az öreg, szakállas Beppo Zappagóhoz – kinek parányi üzlete a Via Tamagón volt, egy vén kapunak aljában –, hogy nehány bizarr ruhadarabot és egyetmást beszerezzen. Hosszasan keresgélt a sok ócska, értéktelen limlom között, míg végre össze tudta válogatni a kívánt holmit. Valami almasárga, összehasogatott, furcsa spanyol zekét, hozzávaló bazsarózsa alakú nadrágot, kellemes gránátalma színű barettet, melyen egy drágakövekkel ékesített értékes csat egy nagyon szépen pöndörített paradicsommadár tollat erősített meg. És hogy teljes legyen az öltözet, a falról egy finom, vékonyka valladolidi pengét akasztott le, melynek tokja igazán izgalmasan szép volt, markolata pedig úgy nézett ki, mintha egy aranytornyocska körül apró angyalok röpdösnének. Még egy tompa orrú saru, és az öltözettel készen volt, teljes megelégedésére." – olvasható Gulácsy Lajos 1910 körül született írás-fűzérében, mely Pauline Holseel címen, csupán 1994-ben jelent meg regénnyé rendezett változatban. A tervezett regény minden fontosabb férfi alakja – legyen az öreg vagy fiatal – Gulácsy személyiségének valamely arculatát jeleníti meg. Ő Cevian Dido, Florestan, Lavelias Walse Clevi és Louis Gaulois egy személyben. Gulácsy az itt bemutatott képén talán a gránátalma színű barettes Florestanként jelenik meg előttünk, látható élvezettel örökítve meg önmagát drága kelmékbe öltözötten és felékszerezve. A test és a lélek, a valóság és a fantázia ellentétét hangsúlyozza az úgynevezett "zseniális fejfordítás" motívuma, mellyel az álmok és a képzelet birodalmának fejedelmeként, öntudatos (élet)művészként pillant ki saját festményéből. "Egy hivalkodó fiatalember"– írta Gulácsy egy másik, szintén 1905 körüli önarcképének hátoldalára, ami akár e képmásának címe is lehetne. Az 1990-es évek végén felbukkant mű azonban feltehetően azonos a budapesti Nemzeti Szalon 1905. évi karácsonyi kiállításán bemutatott Barettes férfi képe megnevezésű festménnyel.

      "Színház az egész világ"

      "Az ember legkevésbé önmaga ha saját személyében beszél. Adjatok neki álarczot és az igazat fogja mondani." Oscar Wilde ezt az aforizmáját választotta regénytervezetének mottójául Gulácsy, aki szoros kapcsolatban állt az 1904 és 1908 között működő Thália Társasággal. A hazai színházművészet megújításának szándékával létrejött társulat 1905 decemberében őt bízta meg Lawrence Alma Tadema A láthatatlan kormányos című drámája színpadtervének és jelmezeinek megalkotásával. Az önmagát előszeretettel bohócként, szerzetesként, varázslóként ábrázoló; maskarák, jelmezek, rögtönzött előadások iránt kivételes fogékonysággal rendelkező Gulácsy számára testreszabott feladat volt a Thália Társasággal való együttműködés. Az extravagáns öltözeteiről és különc szokásairól elhíresült művész szcenikai művét számos korabeli sajtóorgánum dícsérte és méltatta. Gulácsy ezen kívül még August Strindberg Hattyúvér című darabjához készített díszleteket az Új Színpad részére 1912-ben. Nincs tudomásunk arról, hogy nyilvános előadáson valaha is színészi feladatot kapott volna, de rögtönzött előadások rendezőjeként és tevékeny részeseként gyakran szórakoztatta önmagát valamint baráti körét.

         Az itt bemutatott festmény is igazolja Gulácsy szenvedélyes vonzódását a színház és általában a szerepjátszás iránt. A kép dominánsan barnás-vörös színvilága és festésmódja szoros rokonságban áll híres művével, mely a Varázslat és A varázsló kertje (Magyar Nemzeti Galéria tulajdona) címeken ismert. Varázslat – talán ez a legtalálóbb kifejezés Gulácsy egész életművére, mely az emberi fantázia valóságot meghazudtoló gazdagságának egyik legszebb megnyilvánulása hazai festészetünk történetében.

      Irodalom:
      Katona Ferenc – Dénes Tibor: A Thália története (1904–1908), Budapest, Művelt Nép, 1954.
      Bálint Lajos: Ecset és véső, Bratislava, Madách, 1973.
      Szíj Béla: Gulácsy Lajos, Budapest, Corvina, 1979.
      Gulácsy Lajos: Pauline Holseel, Budapest, Ferenczy, 1994.

      Feltehetően kiállítva:
      A Nemzeti Szalon karácsonyi tárlata és Makart képeinek kiállítása, Budapest, Nemzeti Szalon, 1905, Kat. sz.: 126. Barettes férfi képe. Olajfestmény. 600 Korona.
      RA

  31. Gulácsy Lajos - Hamlet és Ophelia
    1. Gulácsy Lajos és Márffy Ödön 1907 márciusában közös kiállításon mutatták be műveiket a budapesti Uránia Műkereskedésben. A korabeli sajtó és kritika osztatlan elismeréssel adózott a két fiatalember teljesítményének. E jelentős erkölcsi és anyagi sikerrel járó tárlat idején Gulácsy még csak 25 éves. Képeinek eladásából származó jövedelme tette lehetővé, hogy még ez év nyarán Itáliába, Chioggián át Comóba utazzon. Augusztus 18-i levelében így ír édesanyjának Comóból: "Eddig mindössze 23 festmény készült el és sok színes rajz. Ha az Isten megsegít, az ősszel tartalmas és érdekes kiállítást fogok rendezni." Majd pár nappal később : "Kedves Jó Anyám! Mindennap a legszebb fölséges eszmék jönnek ezen a fölséges helyen, alig győzöm őket megfesteni, Mindennap el vagyok a munkába merülve, dolgozom kedvvel, gyönyörűséggel. Senki és semmi nem zavar."

      Művészi pályájának talán legzavartalanabb hónapjait tölti Észak-Itália városaiban. Gulácsy ezen első comói tartózkodása során születik, többek között Hamlet és Ophelia című, nagyméretű kompozíciója. A színes rajz ilyen méretben való megjelenése Gulácsy életművében ritkaságszámba menő. A grafika aranybarna alaptónusát, festői hatását egy kevéssé ismert technikával, a sellak alkalmazásával érte el. A borostyánszínű, vékony lapocskákban forgalmazott anyag felmelegítve folyékonnyá válik, s így a papír anyagába való beszívódásával annak festői, tónusokban gazdag barnás árnyalatokat ad. A számottevő grafikai munkásságában egyedülálló méretű és kvalitású Hamlet és Ophelia nőalakjának vázlata megtalálható 1907-es, comói vázlatfüzetében (Szabadi 1983.72.).

      Itália hangulata már első, 1902-1904 közötti római és firenzei vándorlásai során rabul ejti. Az ódon városok felidézik irodalmi élményeit, Dante, Petrarca tragikus szerelmi történeteit. A korareneszánsz festészet, Fra Angelico, Botticelli és a századvég angol preraffaelita festészet letisztult formái nyújtják e múltba vágyódó költői látomások formai előképeit. Kimeríthetetlen művészi fantáziája szabadon alakítja irodalmi, zenei és képzőművészeti élményeit. Shakespeare történetéből csupán a tragikus főhősöket emeli át, az általa teremtett jeleneten Hamlet épp önfeledt szerelmesként teszi a szépet Opheliának, az epizódot pedig nagymérvű alkotói szabadsággal Comóba helyezi. A múltba álmodott jelenet fő témája éppúgy a fájdalmas, beteljesülésétől megfosztott szerelem mint a Paolo és Francesca melankolikus kettősét megidéző akvarellé.

      Teremtő képzelete számára a természeti látvány vagy irodalmi forrás sosem tárgy, csupán a belső világ feltárásának ötletadó impulzusa. "Művészetem nem a pozitív látás kifejezése, törekvésem sohasem oda irányul, hogy a természetben látott tárgyakat leábrázoljam. Mindig a vonalak és színek harmonikus összerezgését keresem, a látott dolgokból magamnak alkotott képzet lehető legtökéletesebb visszaadására törekszem, azt lehetne mondani, hogy nem is előállítok, de teremtek" – fogalmazza meg művészi hitvallását. Ódon hangulatokba szívesen merülő fantáziáját megragadják az észak-olasz városka lombard díszítésű, középkori templomai, oszlopcsarnokai. Hasonló monumentális, árkádíves architektúra övezi a Firenzei tragédia (1910) figuráit. Az eredendő tisztaságot jelképező fiatal nőalak a szűziesség attributumát, egy kancsót tart kezében. Quattrocento festményekről kölcsönzött, reneszánsz viseletekben feltűnő szereplői saját elvágyódásának szimbólumai, hiszen Gulácsy maga is szívesen hordott efféle ruhadarabokat, mint azt számos önportréján és róla készült fotográfián láthatjuk. A kitaszított, meg nem értett, tébolyba menekülő Hamlet ily módon egyike Gulácsy szerepképeinek. A festő 1907 szeptemberében, Comóban írja e sorokat: "Az emberek és törvény hidegen ítélnek. Míg a nemes érzés és tiszta ész csak emlékezni és becsülni tud."

      Képeinek különös, olykor bizarr, olykor elomlóan érzelmes, nosztalgikusan elvágyódó hangulatát első kritikusai is megfogalmazzák. Márkus László költői módon közvetíti mindezt Gulácsy 1907-es, Uránia-beli kiállításának előszavában: "Valami gótikus búsongás, valami a festett üvegeken át elbággyadó napsugár szelid panaszából, valami misztikus áhitat, valami gyöngéd extázis lelkesíti át a fiatal piktor karcsú vonalait … amint az uralkodó, élesen meghúzott vonaltól stilus kereső útjában a festői rajz és a színek víziója felé halad…"
       

      Kiállítva:
      Tamás Galéria Kiállításai. Néhai Gulácsy Lajos festőművész Emlékkiállítása. V.év. XLIX. kiállítás. 1933. január 15-31. 38.tétel.: Hamlet és Ophelia, Magántulajdon

      Irodalom:
      Márffy Ödön és Gulácsy Lajos kiállítása. Uránia Műkereskedés, Bp.1907.március. (Márkus László bevezetője a katalógusban)
      Kárpáti Aurél: Gulácsy Lajos. Előszó a Tamás Galéria 1933. évi Gulácsy-emlékkiállításának katalógusában.
      Szíj Béla: Gulácsy Lajos. Budapest, 1979.
      Szabadi Judit : Gulácsy Lajos. Szemtől Szemben sorozat, Gondolat, Budapest, 1983.

  32. Gulácsy Lajos - Itáliai hangulat
    1. Gulácsy Lajos először 1902-ben jár Itáliában, hogy azután egyetlen párizsi útja kivételével, rendszeresen ide térjen vissza egészen az első nagy háború kitöréséig. 1907 márciusában Márffy Ödönnel közös kiállítása nyílik Budapesten, az Uránia Műkereskedésben. A tárlat erkölcsi és anyagi sikerén felbuzdulva, nem sokkal később Comóba utazik, hogy innen küldje haza kiállításra szánt műveit. Már ekkor, 1907-ben megfordulhat a comói-tó környékén található több más észak-itáliai városkában, így Bellagioban is, mivel 1908 januárjában Park Bellagioban című olajképét kiállítja a M.I.É.N.K. bemutatkozó tárlatán. Ezen útjáról hazatértében tekinti meg a bécsi Kunstschau kiállítását, amelyről A Ház, művészeti folyóirat részére beszámolót is ír. Itt Gustav Klimt képeiről szólva, saját művészi ars poeticáját is megfogalmazza: "Klimt alakjai nem az életből vannak kiszakítva, nem is vizionikus képzelmények, vagy spiritualisztikus látományok. Egyszerűen festői vágyak nyernek itt életet. Egymásba fonódó amorf alakzatok képeznek csodás összhangot, melyből a hárfa síró zenéjét véljük kisugározni látni. A zenét látjuk. A színek csillogó, dús, gazdag muzsikája, mely belélopkodja érzetünkbe azt a csodálatos extázist, melyet csak egy mai, intenzív kulturéletet élő individuum tudhat élvezni, egy különös elragadtatást, mely nagyobb gyönyörűséget, tisztább, nemesebb izgalmakat okoz, mint bármely más a művészethez kapcsolt élvezet."

      1908-ban elnyeri a 4800 koronás Ferenc József-ösztöndíjat, így az év nagy részét ismét Itáliában tölti, utazásának állomásai: Bellagio, Cadenabbia, Verona és Padova. Innen küld képeket a Művészek és Iparművészek Egyesülete az ún. Műhely, a Nemzeti Szalon és a nagyváradi "Magyar Művészet" kiállításaira. A Műhely tárlatának katalógusa csak felsorolja, hogy mely művészek alkotásai szolgálnak a kiállítás helyiségeinek dekorálására, a nagyváradi tárlatnak pedig eleddig nem ismert a műtárgylistája, így csak feltételezhető, hogy Gulácsynak Bellagioban készült művei s köztük az Itáliai hangulat is bemutatásra kerülhetett ekkor.

      Gulácsy Lajos számára "szelíd ábránd volt a nő, egy noli me tangere-eszmény, elérhetetlen vágykép, melyet a megközelíthetetlenség avatott széppé, gyönyörűvé. Az angol Keats is így énekelte meg híres ódájában az örök leányasszonyt. …Légies, csontnélküli teremtmények ők, hallatlan bájjal felruházva… Mesebeli királyleányok, kiknek álomszerű ruházata mögött az igazi test sokszor hiányzik. Ezek a nők egy szerelmi vallomás hevétől élnek, bár jártányi erő sincs bennük és mint fénylő káprázat imbolyognak egy színné olvadt világban."– írja 1933-ban Dr.Eisler Mihály József, maga is számos Gulácsy-kép birtokosa, a festő nőalakjairól, egyben megadva ezzel tárgyalt képünk sommás jellemzését is. Gulácsy szeszélyesen cikázó ceruzarajzát a rendkívül finom színérzékkel kezelt akvarell technika varázsolja poétikus hangulatúvá. Dekorativitás iránti csalhatatlanul kifinomult érzéke vezeti ecsetvonásait, mely csupán az összhatásban megnyilvánuló hangulati tartalmakat kívánja hangsúlyozni.

      Itáliai hangulat című művének legközelebbi párhuzamát egy méretre hasonló, szintén akvarell festésű ceruzarajzában találjuk meg. A rajz felirata szerint Bellagioban, 1908-ban készült (Szíj 1979.75.kép.). Kissé különböző képkivágatban, de ugyanannak a tájnak részleteit láthatjuk mindkét festményen, fákkal, hegyekkel, tóval és nőalakkal. Mindennek okán Gulácsy Lajos Itáliai hangulat című alkotásának elkészülte 1908-ra tehető.

      Irodalom:
      Gulácsy Lajos: Kunstschau kiállítása Wien 1908. A Ház, I.évf. 4.szám.1908. július. 97-98.
      Gulácsy Lajos Emlékkiállítás. Székesfehérvár, István Király Múzeum, 1966.máj.8–jún.26.
      Szíj Béla: Gulácsy Lajos. Corvina, Bp.1979.
      Szabadi Judit: Gulácsy Lajos. Gondolat Kiadó, Bp.1983.
      RA

       
       

       

  33. Gulácsy Lajos - Fátyolos nő (Nő fátyolos kalappal),
    1. A most bemutatott festmény szinte pontosan száz évvel ezelőtt, 1912 tavaszán került utoljára közönség elé a modern magyar festészet talán legizgalmasabb, de biztosan legkülönlegesebb kiállításán. Különös szerencse, hogy a tárlatról készült pazar enteriőrfelvételen - a saját rajzait tanulmányozó, tettetett hanyagsággal hátradőlő Gulácsy mellett - a Fátyolos nő is látható. A festmény színeiről, sőt méretéről azonban mindez idáig nem tudtunk semmit, hiszen csupán Szíj Béla alapvető monográfiájából, egy régi, fekete-fehér reprodukcióról ismertük. Most, évszázadnyi rejtőzködés után, a Fátyolos nő végre újra láthatóvá vált.

      Egy kiállítás képei

      A huszadik század eleje, a világháború kitöréséig húzódó, közel másfél évtized a modern magyar művészet történetének legizgalmasabb periódusa volt. A csoportokba tömörülő, a hivatalos piktúrától hangsúlyosan elkülönülni kívánó alkotók a kiállítások területén is korábban nem látott, radikálisan új utakra léptek. A nagy, alkalmanként közel száz alkotót és hat-hétszáz művet is felvonultató, műcsarnoki tárlatok helyett előnyben részesítették a rokon felfogású művészek alkalmi társulásait reprezentáló, egyöntetűbb műtárgyanyagot felvonultató bemutatkozásokat, valamint az egyes alkotói periódusokat a maguk egészében feltáró egyéni, retrospektív kiállításokat. Nem véletlen, hogy a századforduló után a legnagyobb vihart kavaró művészeti események ilyen tárlatokhoz fűződtek: Rippl-Rónai 1906-os, vagy a Nyolcak 1909-es, 11-es és 12-es kiállítása egyaránt alaposan felrázta a budapesti művészeti életet.

      Gulácsy száz esztendővel ezelőtti, 1912 tavaszán, Rónai Dénes fotóművész Váci utcai műtermében megrendezett tárlata még a korábbi fél évtized alatt alaposan ,,megedződött" közönséget is meglepte. Az esemény a festő első önálló bemutatkozása volt, s különlegességét a rendezés egyedi íze, míves eleganciája és intim hangulata adta: a csupán meghívóval látogatható, közönségében is alaposan megszűrt tárlat installálását Gulácsy önálló értékű alkotásnak tekintette. A festő a rendezés során - minden hagyományos, múzeumi konvenciót áthágva - a képek hangulatához és saját lelki-művészi habitusához szabta az enteriőrt.

      Bálint Aladár a Nyugat lapjain a következő szavakkal idézi fel látogatásának élményeit:

      ,,Odakünn ólomszínű sűrű levegő. Állhatatos szomorú eső cirógatja végig a nagy ablaktáblákat. Bent, tompa borongás, a brokáttal borított öreg szék, faragott lóca, oszlopos óra társaságában, meghitt fülkékben, falakon otthonos melegséggel fészkelték be magukat a képek."

      Lehel Ferenc, az első Gulácsyról szóló kötet szerzője így emlékezett a kiállításrendezés egy jellemző epizódjára:

      ,,Gulácsy egy kis képet ráakasztott a függönyre, amiért Rónai patáliát csapott. A képecskén mesebeli királyfi pitypang pihéjét fújja szét és ezért a kép csak >>lebegve

  34. Gulácsy Lajos - A mulatt férfi és a szoborfehér asszony
    1.  

      Sokan sokféleképpen értelmezték márGulácsy Lajos művészetének történelmivonatkozásait. A par excellence élet művészfestő pályáján szinte minden mindennelösszefügg. „A művészetet tanítani,vagy tanulni nem lehet. Ez nem pálya – ez

      élet.” – írja egy helyütt Gulácsy. A jelen ésa múlt, a megfestett motívum és a mögöttehúzódó szimbólumrendszer, allegóriákés allúziók széles tárháza egy szövevényesidő-utazás részletei változtatjákmesebelivé nemcsak az életmű mindenegyes darabját, de a művész pályájáról alkotottképet is. Tovább árnyalja a helyzetet,hogy Gulácsy jelentős irodalmi munkássággal

      is megajándékozta utókorát.Írásai pedig nem egy esetben közvetlenösszefüggésbe hozhatók festményeivel,grafikáival. A festő népszerűségének talánegyik legfőbb titka, hogy életművénekértelmezési lehetősége határtalan, azasszociációk gazdag tárházával, a valóságés mese határainak összemosásával.

      De vajon ez a drámai végkifejletbe torkolló pálya csupán időutazás, régmúlt korokemlékei, mesebeli díszletek és révetegbolyongások véget nem érő meséje? Valóbancsak egy eltévedt, hóbortos lovagalig két évtizedes kísértése, egy lovagé,aki betegséggel, nélkülözéssel dacolva tízkörmével kapaszkodik Itália legendákkalátitatott utcaköveibe?„Tévedésed a legnagyobb, Lavelais. Értemjött a múlt. Felkeresett. Tévedésedugyanaz, mint minden esztétának. – Hiszenreám nem az idő, a káprázat hatott.Nem keresek össze-függést a mű és a korközött, melyben az megszületett. Elémvéletlensége egy meglátás titkos pillanatasodorta, mint akáciák illatát egy ázottkertben egyszer.” – adja meg a választa Didóban Gulácsy. Művészetének elvágyódásélménye nem egyszerűen egymás-kor kósza pillanatainak felvillantása,hisz Gulácsy maga is aktív részese,sőt elszenvedője ennek az időutazásnak.Alkotói szerepvállalása sokkal inkább aművészet totális kiterjesztésére irányul;túl az ideákon és a menekülésen, a magaszenzuális teljességében igyekszik megélniItália középkori világát, álmokkal ésmesékkel átszőtt, semmihez sem foghatóauráját. Nem egyszerűen kellék számáraez a világ, sokkal inkább egy létező test ésképesség, mely egyedüliként nyújt segítségetszámára a fizikai lét elviselésébenés fenntartásában.Gulácsy szerelem-tematikája a lovagi trubadúrtól,a rokokó fülledt erotikájáig szélesskálán mozog. Míg a középkori alakjaitinkább hús-vér figurákként láttatja, addigrokokó „modelljei” baba-, vagy bábszerűségükkeltűnnek ki az életműből. Azérzékiség, a testi vágyak dominálnak ezutóbbi képeken, melyek inkább sóvárgóerotikus képzelgések, semmint a lovagias,távolságtartó szerelem eszményénekfennkölt balladái. Mindeközben az elvágyódáslegalább akkora jelentőséggel bírezeken az erotikus töltetű képeken, mint a festő kora iránt érzett megvetésében ésfélelmében. „Soha ne élj a mának – Várakozások bírnak egyedüli értékkel.A holnap, mely nem lesz soha egészen atiéd. A pillanat végtelenséggel ér fel, hael tud velünk hitetni egy nem létező örömöt.”

      /Didó/

      Évődő figurák, a nő visszahúzódó, makulátlanjelleme és a mulatt férfi démonialakjában testet öltő buja vágy A mulattférfi és a szoborfehér asszony című képfeszültségének alapja. Álom, tünemény,ábránd és káprázat játssza a főszerepeta festményen, melyből mégis titokzatosság,a pillanatnyiság mögött bujkáló időtlenségárad.Az érzéki vágyak és az erotikus fantáziákmegidézésén túl azonban létezik egy másik,talán legalább ennyire izgalmas olvasataGulácsy különleges festményének. Aszoborfehér nő és a mulatt férfi együttesétlátva ugyanis önkéntelenül merül fel akérdés: vajon a kép nem mutat-e párhuzamotC. G. Jung személyiségmodellekrőlszóló híres elméletével? Mintha Gulácsysaját ellentétes személyiségjegyeit csempésztevolna e két egymástól oly távoli, smégis összetartozó figurába!Jung az emberi személyiség jegyeit néhányarchetípusra vezette vissza. Elméletébenkülönleges jelentőséggel bír kétalapvető típus, az „animus” és az „anima”,melyek az egyén saját ellentétes nemiségévelhozható össze-függésbe. Mindenember személyiségében létezik egyférfi és női oldal. A nő lelkében élő férfiaz „animus” és a férfi lelkében élő nő az„anima”. Az elállatiasult vad férfi, valaminta félénk és visszahúzódó női szerepekakárcsak egy bábjáték karakterei, állandóanváltogatják és nyomják el egymástaz élet színpadán. E két jellem mindegyikérebőségesen találunk példákatGulácsy literatúrájában és festészetébenegyaránt. A filigrán miniatűr, álomszerűnőalakoktól egészen a már-már perverzerotikus, démoni szeretőkig számtalan típusés karakter jelenik meg írásaiban, ésfestészetében. Elképzelhető, hogy ennekaz igencsak kézzelfogható gondolatnakegyfajta vizuális átirata lenne A mulattférfi és a szoborfehér asszony? MinthaGulácsy saját énképének kivetítésérehasználná fel e két titokzatos, az időtlenségbenvárakozó figuráját! Mintha sajátönarcképét alkotná meg bennük, önmagajellemrajzát tárva ezzel elénk.Amennyiben e feltevést elfogadjuk, Gulácsyfestészetének értelmezése kapcsán

      egyszersmind az is felmerül, hogy az álarcok,a maskarások és a mesebeli figurákpusztán Gulácsy saját komplex személyiségének

      kivetítését szolgálják-e az életműben.Mintha Gulácsy egyetlen vágya azönkifejezés volna, egyfajta jó értelembenvett exhibicionizmus, melynek csak álarcokbaés szerepekbe bújva képes feltűnésnélkül eleget tenni a művész. Festészetenem egyszerűen költészet – régmúlt korokmegidézése és testetlen kalandozás– hanem totális művészet, az önkifejezéslegelemibb, legszubjektívabb módja, ajungi értelemben vett archetipális karakterek„belénk égetett” ősi jelentésrétegeinkeresztül.Talán könnyebb e kérdést egy, a máhozközelebb álló művész, Frederico Fellinimunkásságán keresztül bemutatni. Fellinifelvállaltan saját énképének kivetítéséretörekedett filmművészetében. AkárcsakGulácsy, karakterek széles tárházátteremtette meg alkotásaiban. Alakjaimesebeli és képzeletbeli figurák, megannyi kép, pontosabban álomkép. Ezek azéletre hívott lények mind-annyian belőleerednek, tulajdonképpen Fellini arcai,személyiségének különböző karakterei.Éppen ezért oly fontos művészetébenmár a kezdetektől az arcok és fejek díszítése,maszkírozása, hihetetlen fejfedőkkel,elképesztő sminkekkel. Gondoljunkpéldául az Édes életre, a Rómára vagy aSatyriconra. Ahogy Szabolcsi Miklós írja:„Fellini mindig önmagáról szól – a világ,a kor változó eseményeit csak önmagánkeresztül látja. Minden műve mindig önarcképis. És önarcképe leg-többször történeti,kultúrtörténeti rétegekbe ágyazottanjelenik meg.”Különös, hogy ezek a megállapításokmennyire igazak Gulácsy festészetére is.Gulácsynak – akárcsak Fellininek – mindenteremtményéhez ugyanaz a viszonya:a művész bábjátékos. Minden báb azövé, s egyik sem tekinthető ellenségének,képein nincsenek igazán negatív szereplők,mert minden figurája a saját legbelsőjébőlered; mindent szeret maga körül.Míg Fellini furcsa figurákat megörökítőfényképgyűjteményből „dolgozik”, addigGulácsy szépirodalmi írásaiban teremtimeg saját karakterfiguráit s velük együtt„magánmitológiáját”. Miközben az arckeresésnekvan egy szociális dimenziójais: a normálisból kilógó emberekkel valóazonosulás igénye. Innentől Gulácsy képei– és Fellini filmjei – nem tekinthetőkmásnak, mint karneváli felvonulásoknak.Kortársai közül talán Kárpáti Aurél voltaz egyetlen, aki valódi mélységében felismerteGulácsy művészetének jelentőségét.Nem véletlen, hogy ő volt az első,aki Csontváry piktúrájához hasonlítottaképeit. Felismerte, hogy alkotásain nem amúlt andalító mesevilága bír döntő fontossággal,sokkal inkább Gulácsy sajátvágyképeinek jelenidejű, vizionárius ésdrámai „kiírása” jelentik az életmű igaziértékét. „Sejtelmes mesehangulatok, különösálomjelenségek kifejezője volt GulácsyLajos. A múlt páratlan vizionáriusa,akinek festői képzelete és előadásmódjaazonban sokkal több kapcsolatot tart alegmaibb jelennel, mint a képtárakbanfelhalmozott múlt művészetével. ... Ez akivételes tehetségű művész – Csontváryhoz

      hasonlóan – napjaink víziós festészeténekelőhírnökei közé tartozott,akiben a sokszor felemlegetett ‹‹betegségénél››fontosabb stílusalakító, teremtőművészi adottságok éltek.”

      Kaszás Gábor

       


      Aukcionálva:

      •Virág Judit Galéria 31. aukció, 51. tétel

      Kiállítva:

      •Gulácsy Lajos kiállítása. Rónai Dénes Szalonja, Budapest, 1912. (katalógus nélkül)

      •Gulácsy Lajos gyűjteményes kiállítása.

      Ernst Múzeum, Budapest, 1922. szeptember, katalógus: 31.

      •Megfestett álmok. Mese, látomás, álom a magyar művészetben, 1903-1918.

      Freud Museum, London, 2003. november 12. – 2004. január 18.;

      Ernst Múzeum, Budapest, 2004. március 14. – április 25. katalógus: 30.

      •A varázsló kertje – Gulácsy Lajos festőművész gyűjteményes kiállítása.KOGArt, Budapest, 2008. március 15. – július 27.

      Kiállítva és reprodukálva:

      •Gulácsy Lajos emlékkiállítás. István Király Múzeum, Székesfehérvár,1966. május 8. – június 26. katalógus: szám nélkül

      •A magyar festészet rejtőzködő csodái – Válogatás magyar magángyűjteményekből II.Mű-Terem Galéria, Budapest, 2005. szeptember 10. – október 9., 15.

      Reprodukálva:

      •Szabadi Judit: Gulácsy Lajos. Corvina Kiadó, Budapest, 1969. 16. tábla

      •Szíj Béla: Gulácsy Lajos. Corvina Kiadó, Budapest, 1979. XX. tábla

      •Szabadi Judit: Gulácsy Lajos. Gondolat Kiadó, Budapest, 1983. oldalszám nélkül

      •Gulácsy Lajos: A virágünnep vége. Összegyűjtött írások Gulácsy -képekkel.

      Szerk.: Szabadi Judit, Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1989. XIII. tábla

      •Király Erzsébet: „Gáláns ünnepség”.

      Rokokó reminiszcenciák a magyar festészetben 1870 és 1920 között.Művészettörténeti Értesítő, 1991. 34, 145.

      •Marosvölgyi Gábor: Gulácsy Lajos.

      Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, Budapest, 2008., 120. kép

  35. Gulácsy Lajos - Legenda (Tristán és Izolda)
    1. TITKOLT SZERELMEK

      Olyan alkotással állunk szemben, aminek címét az utókor adta. Gulácsy egykori kiállításai katalógusaiban, vagy más ismert művei között nem találkozunk ilyen című képpel. A cím mégis hiteles. Olyan szerelmes párról van szó ugyanis, akik valamilyen módon a reménytelen szerelem, a titkos szerelem rabjai, mint ilyenek szépen illeszkednek Gulácsy világába. Trisztán és Izolda a 12. század óta sokféle verzióban továbbélő történetének egyetlen közös pontja, hogy Trisztán úgy szereti Izoldát, hogy tudja, nem lehet az övé. Szinte ugyanazok a hősök, mint a Gulácsy által is megörökített Paolo és Francesca. S bármennyire is áthágtak minden szabályt, a házasságtörést is beleértve, az utókor emlékezetében Trisztán és Izolda, s Paolo és Francesca is az örök és halálig tartó, az egymásért a halált is vállaló szerelem hősei maradtak.

      LEGENDA

      A festménnyel kapcsolatban újabban vetődött föl, hogy tán az egykor Legenda címen ismert alkotással lenne azonos. Gulácsy 1904-ben így ír Firenzéből: „...beküldtem egy igen érdekes városrészletet esti világításban, egy Legenda című méla tájat lilás-zöldes világításban és egy saját arcképet egy itteni tájba helyezve Esti fényben címmel...”. Kétségtelen, hogy a festmény lilás-zöldes színvilága és "méla" hangulata miatt is tökéletesen illeszkedik Gulácsy 1903-1904 körüli festői stílusába. A masszív formákból felépített kompozíció, a kiválasztott motívumok is szoros rokonságban állnak a Gulácsy levelében is említett jól ismert Önarckép esti fényben című képpel. Másrészt Gulácsytól egyáltalán nem volt idegen, hogy egy világos narratívájú, jól elbeszélhető képtémát mégis ilyen homályos és sokat sejtető címmel lásson el. S bármily bizonytalanok is vagyunk, hogy ki is ez a szerelmespár ebben a furcsa fényű tájban, gesztusaik, testtartásuk mégis sokat mondóak.

      A SZERELMESPÁR

      Az egymás kezét fogó fiatal pár olyan, mintha búcsút venne a háttérben emelkedő épülettől. Az épület lakóháznak túl nagy, várkastélynak nem tűnik elég erősnek, kolostorként is nehéz elképzelni, mert kereszt nem látható rajta. Nyilvánvaló, hogy egy kitalált történet két főhősét látjuk, akik azonban háttal a nézőnek, a búcsúzás gesztusaival inkább egy szomorú, semmint boldog szerelmespárnak tűnnek. Az előtérben nyíló fehér virágok mellett a férfihoz közelebb eső oldalon sírkövek emelkednek. Az ártatlanság mellett a halál képei. Végső soron tökéletesen érzékeltetik a kép feltételezett hőseinek, Trisztánnak és Izoldának a helyzetét: az élet és halál, a bűn és ártatlanság kettősségét.

      REPRODUKÁLVA:
      • Marosvölgyi Gábor: Gulácsy Lajos. Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, Budapest, 2008. 272. kép, illetve színes tábla: 36.
      • Marosvölgyi Gábor: Gulácsy Lajos. Kossuth Kiadó–Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2009. 5. kép

      Bellák Gábor

  36. Gulácsy Lajos - Kastélypark (Van Ostade modorában)
    1. ITÁLIA SZERELMESE

      \\\\\\\\\\\\\\\"1902. december 3. délután 2 órakor egy különös öltözetű fiatalember szállt le az anconai vonalat befutó vasúti kocsiból a római pályaudvaron. Fején egy 1830 körüli divatos cilinder, testén sötét télikabát, melyre még egy sötét havelock volt fölcsapva, lábszárán francia forradalombeli, térdig érő gamásni, kopott színű ugyan, de elárulta, hogy viselője nagy súlyt helyez az előkelő és bizarr megjelenésre. Egy amerikai vágású cipő egészítette ki a ruházatot, melyben három század divatja futott keresztül. Flaubert vagy Balzac tolla bizonyára jobban tudná jellemezni ezt a figurát”. /Gulácsy Lajos: Tűnődés/ Ez a fiatalember a húszéves Gulácsy Lajos volt, aki először ment Itáliába.

      Utazása örökre meghatározta alkotói pályáját. A történelmi múlt, Itália középkori, reneszánsz városai végzetes, soha el nem múló rajongással töltötték el a fiatal művészt. Ahogy Gauguin művészetének legmeghatározóbb, késői szakasza nem valósulhatott volna meg a déltengeri szigeteken, vagy Csonváryé a Közel-Keleten tett utazásai nélkül, úgy Gulácsy művészete sem alakult volna azzá, amivé Itália földjén való utazásai tették. Ő itt \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\"díszletet\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\" talált keserédes álmaihoz, pontosabban, hiteles közeget a valóságba átültethető ábrándokhoz.

      Gulácsy érzékeny, a nyugati civilizáció technikai vívmányaitól idegenkedő költői lelkületének, Itália a megnyugvást jelentette. Sokszor reneszánsz ruhát öltve látjuk viszont archív fotókon az ábrándos tekintetű művészt, egy letűnt kor szerelmesét. 1907-től kezdve Észak-Itália vidékeit: a Garda-tó festőien szép kisvárosait, Cadenabbiát, a Comói-tó környékét, Veronát és Padovát látogatja. 1908-ban pedig, a Kastélypark festésekor már Bellagióban időzött. Gulácsy címadásai általában nosztalgikusak, poétikusak, melankolikusak és mindenekelőtt romantikusak, képein a hangulat és az érzelem dominál, melynek ihletője Itália, hullámzó dombjaival, regényes, időtlen szerelmespárjaival, ódon, titokzatos múltú épületeivel.

      A KASTÉLYPARKRÓL

      A Kastélypark jelenésszerű, álomittas ábrázolásán Gulácsy víziói, képzeletben megélt történései köszönnek vissza. Édesanyjának írt leveleiből tudjuk, hogy ekkoriban lankadatlan buzgalommal dolgozik, és rengeteget fest. Itália szeretete és művészetének állandó csodálata nem hagy neki időt a mindennapok problémáira: „sokat dolgozom, és belé vagyok egészen merülve a festésbe, más egyáltalán nem érdekel itt Olaszországban most, mint a művészet” – számol be anyjának írt levelében Gulácsy. 1908-tól kezdődően jelennek meg a reneszánsz, barokk és rokokó reminiszcenciák a Gulácsy életműben. Gulácsy a festményein Botticelli vagy a preraffaeliták idillikus reneszánsz szemléletét idézi fel, melyet ellenpontoz a késő barokk németalföldi zsánerfestészet látásmódjával. Ezeket a stílusjegyeket érhetjük tetten itt. A Kastélypark Isaac van Ostade késő képeinek finom festőiségét, Rembrand képeinek sötét modusát idézi.

      Guácsy művén időtlen, idilli táj jelenik meg. Az emberalakok jelzésszerűek, stilizáltak, harmonikusan olvadnak bele az őket körülölelő tájba. A fák színpadiasan keretezik a jelenetet, a messzeség felé tekergőző sétaút vezet. Sejtelmes kép, melynek zöldesbarnás, aranyos lazúrral bevont felületei, finom, lágy kontúrjai a németalföldi festészetet idézik. Gulácsy csodás kertjei és tájai különleges történeteket hordoznak, emlékeket ébresztve a nézőben.

      Hársfalvi Magdolna

  37. Gulácsy Lajos - Úton (A zárda környéke)
    1. Aukcionálva:
      -BÁV 53. árverés, 79. tétel

      Proveniencia:
      - korábban Dr Hajós Zsigmondné tulajdonában

      Kiállítva:
      - Tavaszi nemzetközi kiállítás. Műcsarnok, Budapest, 1905. katalógus: 637.

  38. Gulácsy Lajos - Francesca da Rimini és Paolo Malatesta
    1. A mestert nem vonzották a XX. század két első évtizedének - Gulácsy aktív alkotói periódusának - művészeti törekvései. Eszményképe az olasz XIV - XV. század volt. Sok évet töltött Itália különböző városaiban, bár egyre kevésbé foglalkoztatták művészi fantáziáját a reális városok, az eleven élet; inkább képzeletének szülötteivel vette körül magát. Művein ismételten visszatérnek az olasz irodalom figurái, főleg Dante, kit Beatricével együtt többször megörökített. Az Isteni színjáték tragikus végzetű szerelmespárjáról, Paoloról és Francescáról készült rajzát az Uránia műkereskedéstől vásárolta meg a múzeum 1907-ben. Korai rajzainak finom, dekoratív vonalvezetése, figuráinak enyhe melankóliája, a szimbolizmus iránti fogékonysága s nem utolsósorban irodalmi érdeklődése bizonyos mértékben az angol preraffaelitákhoz kapcsolják Gulácsyt.
      Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

  39. Gulácsy Lajos - Nő gyertyával
    1. Gulácsy igazán sehová be nem sorolható festészetét egyaránt szokták hasonlítani a prerafffaeliták, a szimbolisták és a szecessziós művészek alkotásaihoz. Igen sok női portrét készített. Erotikusakat éppen úgy, mint éterieket. A Nő gyertyával című kép méretének arányaival, hosszú vékony formátumával szinte követi az emberi test alakját, mint ahogy ezt teszi a Pécsi Modern Képtárban található Fiatal nő rózsával-é is. Ám a rózsák között ígéretesen, kacéran mosolygó hölgy képe egészen más hangulatot áraszt. A gyertyát tartó nő megfeszülő teste, extázist tükröző arca nem érzéki örömöt, hanem tragédiát, feszültséget sejtet. Űgy áll égő gyertyájával, lenge ruhájában, mintha valakit, talán egy shakespeare-i hőst várna az éjszakában. A kép földön túlian lilás színű,m és időn kívüli hangulatot áraszt. Űgy tűnik, hogy a múlt és jelen egyszerre van jelen rajta.
      Deák gyűjtemény, Városi Képtár, Székesfehérvár

  40. Gulácsy Lajos - Chevalier aux Roses
    1. Amikor Gulácsyn az elmezavar tünetei jelentkeztek, egyes korábbi műveit átfestette vagy átalakította. Igy történt a Rokokó koncerttel is, amelyet Watteau szellemében 1913-ban festett meg. A képet három részre vágta, a középső részt eldobta, a másik kettőből lett a Chevalier aux Roses és az Ópiumszívó álma.
      Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

  41. Gulácsy Lajos - Fiatal nő rózsafával
    1. A reneszánsz madonnák és a XX. század nagyon is valóságos nőideálja együttesen hatott Gulácsy képzeletére e légies finomságú kép festésénél. A nőalak, mely a keskeny kép terét teljesen elfoglalja, könnyedségében vibráló káprázatnak tűnik. A művész nem is láttatja a teljes alakot: a lábak nem fontosak ebben a rózsák közötti lebegésben, a finoman ívelő test - úgy érezzük - most érkezik a képmező látóterébe. Elől lazán összekulcsolt kezei - a rózsafa virágaitól átölelten - reneszánsz szimbólumok, s a régi időket kelti életre a finom selymekre utaló, mély kivágású, köpenyszerű ruha is. Ám a fiatal nő kacér mosolya, visszapillantó, magabiztos tekintete, hajviselete már a művész korának valósága. S ha a nőalak életteljes arckifejezéséből indulva járja végig tekintetünk az áttetszően finom festőiségű, liláskék árnyalatokban játszó ruhát, a rózsaszín szirmú virágokat, máris a mindennapi élet valóságának erejét látjuk felvillanni. Csakhogy Gulácsy épp e kettősség - múlt és jelen - harmonikus egybeötvözésében vélte megtalálni önmaga festői világát. Hiába a modell evilági, az élet valóságos örömeit kifejező tekintete és mosolya, a ruha, a virágok megfestésének impresszionista oldottsága, a hajlékony mozdulatok szecessziós dekorativitása - a festmény belső, érzelmi telitettsége és áramló feszültsége a természetfeletti szépség és a művész saját igazságeszményének kifürkészhetetlen rejtélyeit közvetíti.
      Janus Pannonius Múzeum, Pécs

  42. Gulácsy Lajos - Kalapos férfi és gyászkendős nő
    1. A festmény előterében az égő gyertya, a nő fején az áttetsző, fekete kendő, a kalapos férfi arcán a döbbenet a halál, illetőleg a gyász keltette emésztő keserűséget jelképezi. Mintha temetőben, valamely sír mellett állna meg a két alak, holott sem a sírt, sem a temetőt nem látjuk sehol. Csak a háttérben levő fák "figyelik" - aranysárgás, vöröses színű lombjaikkal - az előttük játszódó történést. Nem tudjuk, hogy a festő milyen időréteget és milyen stíluskorszakot kívánt felidézni a férfialakkal, akinek széles karimájú fekete kalapjába nagy, világos tollat tűzött. Talán a régi spanyol századokból álmodta vissza ezt a döbbent arcú figurát, 1911 táján, amikor a festmény készült, ilyen látványélménye, vagyis ilyen öltözetben megjelenő alakkal való találkozása aligha lehetett a valóságban. A képzelet szülte figurában mégis akár a mi időnkben is átélhető gyászt, sőt a saját gyászunkat is megérezhetjük. És noha semmilyen megnevezhető cselekmény sincs a képen, az mégis az életet mutatja. A szívnek, a léleknek - egyszóval az embernek - a szenvedése, illetőleg annak képi értelmezése teljesen meggyőző, hiteles.
      Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

  43. Gulácsy Lajos - Kalapos önarckép
      • 1908-12
      • Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

      Gulácsy még 1905-ben - római tartózkodása idején - megfestette Verlaine arcképét, s ezzel a francia dekadens és szimbolista művészet iránti tiszteletét fejezte ki. 1906-ban Párizsban dolgozott, s közelről láthatta a századforduló előtti francia művészet vívmányait. Figyelme a kevésbé tárgyias, de a logikai szabályokhoz is kevésbé kötött előadásmódok felé fordult. A "lelkiebb", az érzelmi állapotokat követő, a szív sugallatából fakadó mondanivalókhoz kellett megkeresnie az alkalmas kifejezőformákat. A Kalapos önarckép nagyon jól megmutatja ezt a fajta alkotói szándékot. A képmező felső harmadában a finom gyöngyházszürke és zöldes színű égboltot, az alsó kétharmadban Gulácsy alakját látjuk. Széles karimájú kalappal fedett feje, illetőleg homloka a látóhatár fölé magasodik, mintha azt jelezné, hogy gondolataival idegen tájakon, éteri magasságokban jár. A festmény egész felülete az oldott, ködbevesző részletek inkább sejtető, mint kijelentő festői magatartásról vallanak. A figyelmes szemlélő előtt azonban Gulácsy fényének külső és belső sajátosságai nagyon jól felismerhetők és megérthetők. A festmény történetéhez tartozik, hogy azt az 1909-es nagyváradi kiállításon megvásárolta Vágó László, s az ő Párizsban élő fia (Etienne Vago) 1982 novemberében az MNG-nak ajándékozta, amikor a Galéria Gulácsy születésének 100. és halálának 50. évfordulója alkalmából ünnepséget rendezett.

  44. Gulácsy Lajos - Az ópiumszívó álma
    1. Amikor Gulácsyn az elmezavar tünetei jelentkeztek, egyes korábbi műveit átfestette vagy átalakította. Igy történt a Rokokó koncerttel is, amelyet Watteau szellemében 1913-ban festett meg. A képet három részre vágta, a középső részt eldobta, a másik kettőből lett a Chevalier aux Roses és az Ópiumszívó álma. Ez utóbbi a magyar szürrealista festészet előfutárának tekinthető.
      Janus Pannonius Múzeum, Pécs

       

       

  45. Gulácsy Lajos - Régi kert
    1. Gulácsy Lajos helyét a XX. századi magvar festészetben nehéz lenne meghatározni csupán a vezető stílusirányzatokkal való összehasonlítás alapján. A középkor és a reneszánsz művészete vonzotta leginkább, de hatással volt rá a francia rokokó világa és a XIX. századi angol preraffaeliták szellemisége is. Témáit gyakran választotta ezeknek a koroknak az irodalmából, művészetéből vagy csak történelmi hangulata alapján. A maga teremtette mesevilág képei is valamilyen időtlen környezetet idéznek föl. De az a sajátosan modern érzékenység és szuggesztív erejű szimbolista kifejezésmód, ami minden művéből kisugárzik, vitathatatlanul korának festőjévé avatja. Az 1913-ban készült Régi kertet, amely voltaképpen nem más, mint tájkép staffázsfigurával, a képzeletből fakadó emlékek és mesék gazdag érzelmi hangulata hatja át.
      Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

  46. Gulácsy Lajos - Várostrom
    1. Gulácsy Lajos gazdag érzelmeket rejtő lelkivilágával szeretetre és közösségre vágyott, ezt azonban kora társadalmában nem találta meg. Érzelmeinek és képzeletének forrásaiból ezért álomvilág ködvárakat teremtett maga köré, azt benépesítette az általa harmonikusnak, boldognak vélt középkori Itália idillikus alakjaival. Festményei ebből a képzelt álomvilágból születtek, amelynek önmaga is részese lett, azonosult vele életmódjában, viselkedésében egyaránt. A múltba nézés egyúttal azonban a jelen lét megfogható valóságát is jelentette számára. Gulácsy tudatosan vállalt művészi célja volt e kettősség: "...én csak félig álmodva élem a világot. Egyik szememmel a hazug édes álomképek káprázatába bámulok, a másik szemem mindig a valóságot figyeli" - írta önmagáról. A valóságra való figyelés adott hitelt műveinek, amelyeken az elképzelt jeleneteket a mindennapi élet érzelmei és cselekményei szövik át. A Várostrom című festménye is a múlt-jelen képzelt világának sajátos ötvözete. Hangulata inkább lírai, mint drámai, a csata hevét, feszültségét nem érezni a képen. A festésmód lágy, párás oldottsága, az előtérben lévő csoport alakjai - a támaszkodó, kalapos férfival - inkább egy színjáték szereplői, mint valóságos ostrom résztvevői. Egyes részleteiben azonban az atmoszferikus hatású folyóparti tájban a megtépázott öreg ciprusokban, nagyon is evilági mozzanatokat jelenít meg a kép.
      Janus Pannonius Múzeum, Pécs

  47. Gulácsy Lajos - Vasárnap délután Comoban
    1. A festmény előterében Gulácsy kedvelt rokokó figuráit látjuk. A piros kalapos, bájos arcú fiatal nő kedvesen fordul a vele szemben álló - háromszögletű kalapot viselő - férfihoz. Mögöttük két tipegő járású idősebb férfi közeledik az előtér felé. Ív alakú, kőkerítéssel szegélyezett és kőkockákkal kirakott út vezet át a középtérbe, az itáliai kisvárások arculatát idéző épületek közé. A háttérben a délutáni égbolt felhőtlen nyugalma tündököl. Gulácsy a festménynek ezt a sajátosan derűs és nyugalmas hangulatát nemcsak a 18. századi rokokó figurák szerepeltetésével érte el, hanem azáltal is, hogy az ábrázolást egy kicsit meseszerűvé, elbeszélő jellegűvé tette, persze anélkül, hogy a festőiség erejét csökkentette volna. Következésképp festményének hangulata még varázsosabb, még megragadóbb lett. Egy félig valóságos, félig képzeletbeli kisváros életéből mond el egy vasárnap délutáni "jelenetet". Cselekmény alig van a képen, a festő mégis "mesél". A mese a kép előterében kezdődik a meseszerűen bájos alakokkal, s folytatódik a mesébe illő kanyargós úttal, a kedves, városképi részlettel, majd egy szokatlanul magas és karcső torony mutat a felé a messzeség felé, amely valóban csak a mesék birodalmában érhető el. Játékosságot, színjátszást mutatott a rokokó korának társasági élete, s mintha az alakoskodás, a kissé keresett modor lett volna akkor a természetes. Gulácsy remekül fel tudta idézni ezt a hajdanvolt magatartást, s még meg is tetézte bizonyos gyermekes bájjal, naiv meseszerűséggel.
      Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

  48. Gulácsy Lajos - Dante találkozása Beatrice-val
    1. A szecesszióhoz kapcsolódik, vagy az angol preraffaeliták elkésett követőjének tekinthető Gulácsy álomittas lírával teli művészete. A magyar szürrealizmus is Gulácsy fantáziadús festészetében látja kezdeteit. "Szegény Gulácsy Lajos, Giotto jó utóda" - ahogy a költő Juhász Gyula nevezte - Itália középkori hangulatot árasztó kisvárosaiban érezte igazán jól magát, képein is ezeket festette, álomfiguráival benépesítve. A jelenből elvágyva nosztalgikusan sóvárgott valami képzelt világba, a fantáziájában született városba, Nakonxypanba. Finom festői hang, lágy, meleg barna tónusok, meseszerűen megfogalmazott jelenetek jellemzik festészetét. Már képeinek címe is költői víziókat sejtet. "Dante és Beatrice találkozása" című alkotása a Fővárosi Képtár gyűjteményéből került a Nemzeti Galériába.
      Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

  49. Gulácsy Lajos - Emilia
    1. Gulácsy Lajos nőalakjait nosztalgikus és ábrándozó módon kezeli. Erre példa az Emilia című kép is, amely futó álomszerű jelleget mutat, emlékeztetve Dante Gabriel Rossetti nőalakjaira.
      Herman Ottó Múzeum, Miskolc

  50. Gulácsy Lajos - Mária jegyessége
    1. Gulácsy Lajos nem illeszkedett kora művészeti környezetéhez. Nem rokonszenvezett a hanyatló akadémikus festészettel, de nem követte avant-garde kortársai útját sem. A középkori és reneszánsz Itália vonzotta. Korai képeinek egyike, a Mária jegyessége is a firenzei korai quattrocento stílusában készült, ténylegesen Olaszországban.
      Magántulajdon

  51. Gulácsy Lajos - Varázslat
    1. A festmény előterében két alakot - egymással szembeforduló és egymást átölelő férfit meg nőt -látunk, ezenkívül néhány faágat, tömjénégető edényt, amelyből gomolygó füst száll fel. Végül foltszerű részleteket kapunk a zöld talajból és a szürkés égboltból. A férfi alakjában Gulácsyra ismerünk. Öltözete, mármint sapkája és köpenye Rembrandt-festményeken látható motívumra emlékeztet. Az anatómiai vagy alakrajzi megoldás akadémikus értelemben nem elfogadható. Gulácsy szeme, a nő alakja, nyaka, karja és kézfeje nem a valóságos, hanem a Gulácsy művészetében kialakult "anatómiá"-nak felel meg. A festmény mégis nagyon meggyőző, hű tökre annak a kedélyállapotnak, amelyet a két ember egymásrautaltsága érzéki, érzelmi és gondolati szempontból föltételez. Gulácsy arcáról az esendő tekintet, a tanácsra, segítségre váró vonások olvashatók le, s a nő erőteljes alakjában, szépen formált fejében és ragaszkodó tekintetében támaszt és segítséget érezhet az ember. Hasonlóan harmonikus kapcsolatot érzékeltet a festmény az ember és a külvilág, pontosabban a lélek és a természet között. A két alakot jobbról és balról behajló faágak ölelik körül, jelzésszerűen, sejtelmesen, mondhatni szeretettel. Virágok nyílnak a faágakon, némelyikük színe melegpiros, szinte a vér színére emlékeztet, mint ahogyan a zöldek is oly élettel teliek, hogy a viruló élet jelképeiként is felfoghatók. Baudelaire Esti harmónia című versének sorai jutnak az eszünkbe: "ontja minden virág a szent tömjénszagot, járják az est legét a hangok s illatok". Talán a költő versei ihlették Gulácsyt, amikor a különféle érzékterületek adataiból fakadó közös élményt akarta megfesteni. Mindeme festői szépség és érzelmi gazdagság közepette is Gulácsy arcán a bizonytalanság érzését, ruházatán a múltra vagy a mulandóságra való emlékezés jeleit látjuk.
      Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

  52. Gulácsy Lajos - Őszi vasárnap Normandiában
    1. Őszi vasárnap Normandiában 1912

       A festmény először 1912 tavaszán bukkant fel, Gulácsy Lajos Rónai Dénes fotóművész műtermében rendezett zártkörű kiállításán. Ezt követően, szintén 1912 nyarán Gulácsy, Erdei Viktor és felesége Karinthy Ada közösen mutatták be műveiket a Békéscsaba – Szeged – Orosháza – Temesvár útvonalon rendezett vándorkiállításukon. S bár Szeged kivételével valamennyi városban vásároltak Gulácsytól képeket, ezeket tulajdonosaik csak a körút befejeztével vehették birtokukba. Gulácsy feljegyzései szerint az Őszi vasárnap Normandiábant Orosházán vásárolta meg több más művével együtt dr. Rajz Mihályné, melyek között szerepelt a Mű-Terem Galériában nemrég felbukkant Régi instrumentumon játszó hölgy (1908) című festménye is.

      "Színes hallás" és "zenei látás" a századforduló szimbolizmusában

         "…alakjai nem az életből vannak kiszakítva, nem is vizionikus képzelmények vagy spiritualisztikus látományok. Egyszerűen festői vágyak nyernek itt életet. Egymásba fonódó amorf alakzatok képeznek csodálatos összhangot, melyből a hárfa síró zenéjét véljük kisugározni látni. A zenét látjuk. A színek csillogó, dús, gazdag muzsikája, mely belélopkodja érzetünkbe azt a csodálatos extázist, melyet csak egy mai, intenzív kulturéletet élő individuum tudhat élvezni, egy különös elragadtatást, mely nagyobb gyönyörűséget, tisztább, nemesebb izgalmakat okoz, mint bármely más, a művészethez kapcsolt élvezet."

         Ezeket az önvallomásnak is beillő sorokat Gulácsy Lajos írta Gustav Klimt a bécsi szecesszió egyik legkiemelkedőbb mesterének művészetéről 1908-ban. Gulácsy itt Klimt festészetének zeneiségéről ír, szorosan kapcsolódva a századforduló szimbolista esztétikájában elterjedt nézethez, mely szerint a színek éppúgy képesek hallási ingereket kiváltani mint ahogyan betűk, szavak vagy verssorok is megfeleltethetőek a különböző színeknek. A szimbolista festők által  kedvelt szinesztézia-elméletekben a különböző érzékelések összekapcsolhatóak és hangulati alapon való azonosításukkal magasabb szinten fejeződik ki a festő, költő vagy zeneszerző által megálmodott idea. A művészeteknek az addigiaknál radikálisan szorosabb összetartozását és egymásra hatását valló nézetek széles körű elterjedtségét és továbbélését mutatja a László Sándor zongoraművész által 1915 körül megalkotott fény- és színzongora, mely zenedarabok és szüntelenül változó szín-képek együttes bemutatását tette lehetővé.

         E színekkel kifejezhető zeneiség Gulácsy festészetének éppúgy sajátja mint az általa méltatott Klimt művészetének. A színakkord és színszimfónia szóösszetételek Gulácsy számára valóságosan megélhető élményt jelentettek, mint azt néhány művének eredeti címe is mutatja: Dal a rózsatőről (1904), Dal a szabadban (1906), Menüett (1909). Az Őszi vasárnap Normandiában színvilágának rendkívüli gazdagságával utal a költészet, a zene és a festészet Gulácsy számára oly szorosan összefüggő kapcsolatára.

      A képzelet és a valóság határmesgyéjén

         "Szimbolumait maga teremti meg. Önmagában találta meg a titkot, érzékelhetővé tudni tenni a forma gazdag nyelvén az érzékfölöttieket." – folytatódnak Gulácsy gondolatai fentebb idézett írásában. Ahogy az általa oly nagyrabecsült reneszánsz művészetnek, úgy festészetének is egyik kulcsfogalma a nosztalgia. Vágyakozás elmúlt vagy sosem létezett dolgok, vélt vagy valós események után, csillapíthatatlan sóvárgás az elveszett "aranykor" iránt. Mindennek megidézésére szolgáltak azok a misztikus hangulatú jelmezes előadások, melyeknek Gulácsy tevékeny részese volt és Na’Conxypan képzeletbeli mesevilágának megalkotása képben, versben, regényben.

         Gulácsy romantikus témák iránti vonzódása elégikus hangvételű művek sokaságában teljesedett ki. Az érzéki örömök hiábavalóságára és a földi lét mulandóságára figyelmeztető vanitatum vanitas képek ikonográfiai hagyományai Gulácsynál is megjelennek, de furcsa kettősség jellemző az e kerettémába illeszkedő műveinél. Az Omnia Vanita (1903), az Elhangzott dal régi fényről, szerelemről (1904), vagy az Elmúlás (Gondolatok) (1912) elnevezésű képek esetében elsősorban a címadás vagy a képen megjelenő felirat irányadó a mű szimbolikus értelmezéséhez. Más műveinél viszont éppen a nyilvánvaló szimbolikus tartalmakat rejtjelező gesztus fedezhető fel az elnevezésben. Ez utóbbiak közé tartozik a Régi instrumentumon játszó hölgy, mely egyrészt a típus minden ismérvét magán viselő öt érzék-allegória, kombinálva a vanitas-ábrázolások legfontosabb szimbólumaként szereplő halálfejjel, mely abból az ovális tükörből vigyorog vissza, melyet az önnön szépségében kacéran gyönyörködő és minden földi jóval körülvett nőalak tart a kezében.

      Életképbe rejtett Élet-allegória

       Az itt bemutatott festmény hátoldalán olvasható "Őszi vasárnap Normandiában" felirat nem utal szimbolikus tartalmakra. A látszólag egyszerű életkép és a cím együttese inkább arra a feltételezésre csábít, hogy a művész számára az ábrázolt jelenetnél sokkal fontosabb volt egy kedves régi emlék felelevenítése, a színekben való érzéki tobzódás, a kép felületének szinte szobrászi megmunkálása. Gulácsy azonban a kutatás eddigi állása szerint csupán egyszer járt Franciaországban, de 1906-os párizsi utazása idején sem fordult meg Normandiában. Az Őszi vasárnap Normandiában feltételezett születésekor, 1911-12 fordulóján Gulácsy tervei között szerepelt meglátogatni az ekkor Párizsban tartózkodó barátját Erdei Viktort. E meghiúsult utazás iránti vágyakozás kellő inspirációul szolgálhatott Gulácsynak, hogy francia környezetbe helyezze alakjait. Talán az is szerepet játszhatott témaválasztásában, hogy az általa oly nagyrabecsült Paul Gauguin Bretagne-ban festette a dél-tengeri szigetvilágba távozása előtt született remekműveinek javát. Mint ez a címvariánsokból is kiderül, Gulácsy számára a valósággal ellentétben Normandia és Bretagne egymást fedő földrajzi fogalom volt, mely még valószínűbbé teszi, hogy sosem járt ezeken a helyeken. Elvágyódásának kifejezésére időben és térben is távoli helyet jelölt ki. A breton vidéki környezet Gauguin számára az archaikus falusi lét időtlen nyugalmát jelképezte. Gulácsynak pedig olyan képzeletbeli helyszínt kínált, melybe a valóságtól elvonatkoztatott módon helyezhette a lét alapvető értelmét kereső gauguini "honnan jövünk, kik vagyunk, hová tartunk" kérdést felvető jelenetét. Véleményünk szerint Gulácsy képe az életkorokat szimultán bemutató élet-allegória. Ebben az összefüggésben a falusi templom felől közeledő esküvői menet a fiatalságot és az új élet születésének ígéretét is magábanhordozó jelképes tartalmú jelenet. Az elmúlást szimbolizáló óarany és bronzvörös őszbe hajló fák sűrűjében megjelenő idős házaspár viszont már a halált megszemélyesítő kintornás figurával találkozik. Erre utal, hogy minden szereplő a néző felé fordul és halad, csupán az előtér közepén és a jelenet gyújtópontjában ülő figura arca marad rejtve. Ily módon is jelképezve a halált, melyet csak életünk utolsó pillanatában ismerhetünk fel. Gulácsy Ünnepre vágyom című versében a zenélő alak egyértelműen a halál megfelelője: "Az Élet bús örömtanyáján / Fölhallik a dal szól a zongora / A szegény vak beleüt és cibálja / Ez mind a halálnak boros tora".

      Az "antikvitás" bűvöletében

         Arthur Rimbaud francia költő Egy évad a pokolban című ciklusában olvashatóak a következő sorok: "Szerettem az együgyű festményeket, szemöldökfa-díszeket, díszleteket, bohóc-vásznakat, cégéreket, népies metszeteket; a divatjamúlt irodalmat, egyházi latint, fogyatékos helyesírású erotikus könyveket, őseink regényeit, tündérmeséket, gyermekkönyvecskéket, ódon operákat, bárgyú refréneket, naív ritmusokat." A populáris irodalom és alkalmazott művészet gazdag tárháza éppúgy ihlető forrásul szolgált Rimbaud mint Gulácsy számára. A visszaemlékezések, kortársi beszámolók szerint Gulácsy irodalmi műveltsége, olvasottsága alulmúlta a baráti körébe tartozókét. Lehel Ferenc leírása szerint Gulácsy műterméül is szolgáló szobájának minden négyzetcentiméterét betöltő festményei és rajzai, vásári összevisszaságban keveredtek el az olcsó nyomatok, szentképek és rózsafűzérek, apró miniatűrök és árnyképek tömegével. Gulácsy "kincsei" a kívülálló szemében csupán vásári kacatnak tűnő "bizarr ócskaságok" voltak. A szeszélyes és túláradó érzelemvilágú Gulácsy képzelete szabadon csapongott a Biblia, Oscar Wilde, Shakespeare és Dante világában és a populáris irodalom termékei között. Művészetének alapszövetébe azonos hangsúllyal illeszkednek az olvasmányaiból és emlékeiből kölcsönzött alakok, vélt vagy valós személyek, megtörtént vagy kitalált események. Szívesen ábrázolta és fotografáltatta önmagát különböző korok jelmezeiben, előszeretettel bújt mondai vagy történeti alakok álcájába. A régiséget az antikvitással összemosó fogalmai között minden letűnt kor relikviája egyenlő súllyal szerepelt, képzeletét nem verte béklyóba a történelmi hitelesség kényszere.

       Mindezzel kapcsolatos Gulácsy sajátos módszere, mellyel a régiség látszatát keltve manipulálta számos művét. Egyik nagyváradi szereplése alkalmával saját készítésű okirat-tekercset kreált a vele távoli rokonságban álló helyi főispánnak. "Az okmányt függő pecséttel látta el és gondosan patinázta: olajfoltokkal tarkította és gyertyával füstölte be." (Lehel, 1922, 25). Találkozás (Olasz mese) (1908-9) című festményén egy szakállas, sisakos harcos profilját ábrázoló gemmát használt pecsétnyomónak, melyet közvetlenül a szignatúrája fölött, a kép feltűnő részén helyezett el. Szintén korabeli forrásból tudjuk, hogy Gulácsy itáliai tartózkodásainak anyagi hátterét egy velencei képkereskedőnek festett álreneszánsz művek festésével biztosította, így a képek úgynevezett öregítésében igen nagy tapasztalattal rendelkezhetett (Bálint Lajos, 1973, 34-37). Az Őszi vasárnap Normandiábant pedig a kép egész felületét átszövő karcolásokkal, kaparásokkal "antikizálta", mintegy művileg megelőlegezve az idő munkáját festményén.

      Proveniencia:
      dr. Rajz Mihályné, Orosháza (1912)

      Reprodukálva:
      Művészet, 1978/7, 13.

      Kiállítva:
      Erdei Viktor, E. Karinthy Ada, Gulácsy Lajos, Tóthváradi Korniss Elemérné kiállítása, Nagyvárad, Fekete Sas szálló, 1911. május.
      Gulácsy Lajos kiállítása, Budapest, Rónai Dénes műterme, 1912. március.
      Gulácsy Lajos, Erdei Viktor és Erdeiné Karinthy Ada kiállítása, Békéscsaba, Szeged, Orosháza, Temesvár, 1912.

      Aukcionálva:
      Bizományi Áruház Vállalat 26. képaukció, 1971 dec. Kat. sz.: 114. Vasárnap délelőtt Normandiában
      Nagyházi Galéria és Aukciósház 2. festmény- és műtárgyárverés, 1994 nov.– dec. Kat. sz.: 270. Őszi vasárnap Normandiában

      Irodalom:
      Márkus László: Allegória és szimbolizmus, Művészet, 1907, 46-51.
      Gulácsy Lajos: A Kunstschau kiállítása. Wien 1908, A Ház, 1908, 97-98. i. e.: Kiállítás – interieurben, Interieur, 1/7-8, 1912, 5-7.
      Bálint Aladár: A dekadens festő életrajza, Nyugat, 1922/17-18, 1108-1110.
      Bálint Lajos: Ecset és véső, Bratislava, Madách, 1973.
      Szíj Béla: Gulácsy Lajos kiállításai Békés megyében, Művészet, 1978/7, 12-13.
      Szíj Béla: Gulácsy Lajos, Budapest, Corvina, 1979.
      Szabadi Judit: Gulácsy Lajos, Budapest, Gondolat, 1983.
      N. Horváth Péter: Eltűnt Gulácsy-festmények megtalált képei, Élet és Tudomány, 1983, 38/35, 1096-1907.

  53. Gulácsy Lajos - Ruhaszárítás olaszföldön

    1. Kiterjedt szakirodalom, több fontos monográfia dolgozta már fel Gulácsy enigmatikus személyiségét és önálló utakon járó, társtalan művészetét. A bő kínálat láttán hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy az életmű - az eddig ismert művek alapján - csupán rendkívül töredékesen rekonstruálható. Minden bizonnyal az oeuvre nagyobbik része máig lappang vagy végleg megsemmisült. Gulácsy fennmaradt írásaiból következtethetünk termékeny festői szorgalmára: egy 1907-ben, Comóból édesanyjának írott levelében megemlíti, hogy már rövid pár hónapos kinttartózkodása alatt 23 festményt és sok színes rajzot készített. A korabeli kiállításokon szereplő, tehát valószínűleg kiemelkedő kvalitású művei közül is csupán elvétve ismerünk egy-kettőt. Nem meglepő tehát, ha az újonnan felbukkanó művek közül némelyik váratlan, addig nem tapasztalt hangon szólal meg. Vizsgált festményünk is sok tekintetben ellenáll a hagyományos, néha már sablonná merevedett interpretációknak. Hiszen a megszokott, Gulácsy toposznak megfelelő festmény irodalmi művön alapuló történetet dolgoz fel vagy a sosem volt Na ’Conxypanba vezet, ahol az imbolygó, sápadt színű "testetlen asztrál-lények" sötét tónusú, párás homályba burkolt, álomszerű színpadon lépdelnek. Füst Milán találó jellemzése szerint "nem is egészen piktúra az övé, hiszen félig irodalmi szemlélet eredményei a nehéz, homályos középkori zárdahangulatok, a ? mézédes szentimentalizmusú és finomkodó és mégis brutális szerelmek, a megérzések Shakespeare Itáliájáról, a barbár zsoldos-lovagok, a gonosz olasz vitézek, a bizarr fejformájú szerzetesek portréi: ezek az édes és borzalmas sötét dolgok ...barnásfekete kedves-rózsaszín és elmosódó-kék foltjaikkal...". A Ruhaszárításon azonban nyoma sincs időtlen melankóliának, légkönnyű, tovasuhanó alakoknak. Ezzel szemben itt lendületes, szinte artikulálatlan ecsetvonásokkal megformált, nagyvonalúan stilizált formák tagolják a felületet. Mindez egy megemelt nézőpontból, szinte a síkba kiterítve jelenik meg. A megszokott hangulat eltűnik, tétova, kereső mozdulatok helyett lendület és egyszerűség, tompa, párás színek helyett ropogós felület és hangsúlyos színek dominálnak. Természetesen a jellegzetes, egy-két színből kevert, széles vízszintes és függőleges ecsetvonások, valamint a karton kihagyott felületének tudatos, kompozíció-építő felhasználása Gulácsy több, már régóta ismert festményén feltűnik. De talán egyiken sem válik ennyire meghatározóvá a tartalmi elemeket háttérbe szorító tiszta festőiség. A színhely, Itália földje azonban már megszokott. Gulácsy 1902 januárjában utazott először Rómába, júniusban visszatért Magyarországra, ám az év végén újra az olasz fővárosba érkezett. Visszaemlékezésem Itáliára című írásában ekképpen idézi fel az itt töltött hónapokat: "Ha lelkem ösvényén visszatérek tanulmányutam azon idejére, mit Olaszországban töltöttem, a legkedvesebb emlékek és képek tünedeznek fel előttem, mint egy kellemes álom fátyolszövete, úgy vonulnak el lelki szemeim előtt." Gulácsy igazi otthonra talált Itália földjén. 1915-ig, betegsége elhatalmasodásáig szinte minden évben hónapokat töltött itt, legtöbbször Comóban és környékén. Míg festő kortársainak túlnyomó többségét a modern művészet forrongó központja, Párizs vonzotta, addig őt, múltba révedő személyiségét - a képünkön is felidézett - Itália hangulata igézte meg.

      Irodalom:
      Lehel Ferenc: Gulácsy Lajos dekadens festő. Budapest, 1922.
      Szíj Béla: Gulácsy Lajos. Budapest, 1979.
      Szabadi Judit: Gulácsy Lajos. Budapest, 1983.
      Gulácsy Lajos: A virágünnep vége. Budapest, 1989.
      MP

  54. Gulácsy Lajos - Önarckép itáliai tájban
    1. Édesapja lelkes bíztatása mellett végigrajzolt gyermekkor után 1900-ban a "Tökériának" becézett Mintarajziskolában Balló Ede növendéke lett. Alakrajzot tőle, mintázást Loránffy Antaltól tanult. Professzorai szerint nem sok eredménnyel. El is tanácsolták a művész-pályától. A következő évben kimaradt a Mintarajziskolából. A rendszeres stúdiumok helyett családja szülőföldjén Beregben festegetett. Dombvidék című, Lehel Ferenc szerint böcklini hangulatú festményét a Szépművészeti Múzeumnak ajánlotta fel. Az ajándékot elfogadták és ki is állították. E siker némi elégtétellel szolgált az akadémikus mesterektől elszenvedett sérelmekért. A Mintarajziskola könyvtárában azonban hasznos órákat töltött, többnyire az esti aktrajz helyett. Itt ismerkedett meg Böcklin és Segantini művészetével. "Böcklin és Segantini képviselték a tökériások szemében a forradalmat. Lajoska gondolkodás nélkül a forradalom mellé szegődött. "Szereted Böcklint? - akkor barátom vagy!" kiáltott és magához ölelte a Böcklinre esküvőt." (Lehel i.m. 12.) Nem meglepő tehát, hogy ahhoz a festőhöz vonzódott, akinek alkotásai szerinte a legközelebb álltak Böcklin művészetéhez.. E szeretett és tisztelt mester az 1895-ben Itáliát megjárt Kacziány Ödön volt. Az olasz középkort idéző misztikus tájképei, a hol szelíd szerzetes, hol középkori vitéz képében megjelenő kaszás halál hatalmát hirdető sorozatai mély benyomást gyakoroltak a Böcklin és Dante-rajongó, olaszhonba vágyódó ifjúra. Ezzel a munícióval érkezett a tizenkilencedik életévét 1901. október 12.-én betöltött Gulácsy Lajos 1902 januárjában az örök városba, Rómába, ahonnan júniusban haza jött, de decemberben ismét útra kelt, ugyancsak Rómába, ahol 1903 tavaszáig maradt. Ezekből a Rómában töltött hónapokból ez idáig egyetlen képet ismertünk, a szintén önarcképként fölfogható, A művész áhítata című olajfestményt. A többi Itáliában készült és a Nemzeti Szalonban kiállított munkája lappang. A címek ismeretében föltehetjük, hogy az egyetlen akvarellel, az Itáliából cíművel azonosítható a most kalapács alá kerülő mű, amely egyben Gulácsy első önarcképe. Nem csoda, hogy az a Gulácsy, aki 1903-ban Firenzében quatrocento öltözetben, karddal oldalán rója az utcákat ezen a képen az 1450-es évek nemesi viseletében áll előttünk váll kivágatban, a festő önarcképek hagyományát követve az ihletettség állapotát jelképező, képből kipillantó tekintettel. Mögötte hármas dombvonulat. Az első még személyes tere, a középsőt szemmagasságban a Kacziány képekről jól ismert vándorló halál hosszúra nyúlt árnyékú alakja uralja. A horizont ciprusaival, a csak kapuval bíró fehér tömbjével a végső megnyugvás, az öröklét színtere. Kompozíciós megoldásában a jobbra rendezett testtömeggel, a bal mező látszólagos ürességével, valamint a szignó írásképét tekintve, de a visszafogott színvilágot illetően is a következő évben készült szépséges akvarelljével a Francesca da Rimini és Paolo Malatesta cíművel rokon. Tematikailag egy másik 1903-ban készült akvarelljének, az Omnia vanita-nak előképeként értelmezhető. Annak illusztrálására, hogy mennyire foglalkoztatta az ifjú Gulácsyt ez a gondolat, idézzük őt magát, amint római élményeiről emlékezik. "Éppen egy fiatal asszony vezet előttem két vidor gyermeket. A földi élet rövidsége, az idő mérete áll előttem. Önkéntelenül a Szent Lukács képtárban levő Tizian-kép jut eszembe, az "Omnia Vanita"..., "Minden mulandó". Felsóhajtottam! - Az előttem lépdelő szép olasz nő néhány margarettát szakított le és a gyerekeknek nyújtotta. Előttem láttam a földi elmúlás képét. Így tépi le egy napon ezt a szép virágot is a halál penészes keze, ezt a kedves élő virágot és a sarjadzó bimbókat, a gyerekeket...Egy elkésett fecske szállott a sötétedő alkonyati égen, melyen már fel-fel csillant egy-egy kicsiny csillag világossága. Más gondolatot ébresztett fel bennem a kis csillogó égi mécsek reményteljes világa. Kedves tájon láttam a két kis gyermeket az anyával, ki még szebb volt és vidorabb, mint itt e földi önző létben. De ez a kedves táj nem a mennyország volt...valamivel kevesebb annál és ...valamivel több, nem nyújtotta a fennen hírdetett örök boldogságot, de a természet örök törvényét adta zálogul. És azt határozottan állítom, hogy aki tudja az Isten létezését, és a végtelen életet tisztán maga előtt látja, az nem fog az emberek által összerótt kántusból leckézni." (közli Szíj i.m. 125.)

      Kiállítva:
      Nemzeti Szalon Őszi kiállítás 1902/903. Kat. 193. Itáliából - Vízfestmény.

      Irodalom:
      Lehel Ferenc: Gulácsy Lajos dekadens festő. Amicus, Bp. 1922.
      Szíj Béla: Gulácsy Lajos. Corvina, Bp. 1979.
      Szabadi Judit: Gulácsy. Szemtől szemben. Gondolat, Bp. 1983.
      Fieber Henrik: Kacziány Ödön. In: Művészet. Szerk.. Lyka Károly. VI. évf. 1907. 374 - 380.
      Nemzeti Szalon Almanachja (Képzőművészeti Lexikon). Szerk.. Déry Béla,
      Bányász László, Margitay Ernő. Bp. 1812. 177-178.
      CSM